Hajléktalanná válásban szerintetek mennyire felelős maga a (potenciális) hajléktalan-jelölt és mennyiben az ember?

Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Vannak emberek akik elmerültek egy álomvilágban [mint én]. És nem tudunk helytállni sehol. Életképtelen is vagyok. Meg egyéb problémák. Még nem voltam hajléktalan. De abba az irányba tartok. Ezt nem lehet leírni szavakkal. Nincs kiút.

40/F incel mikropénisz [1cm erektált].

De van

Mély meditációba meg kell változtatni a gondolkodásmódodat

“a (potenciális) hajléktalan-jelölt és mennyiben az ember?”

Mi ez a zagyvaság?!

A hajléktalan nem ember?

A felelősség szerintem az egyéné, hiszen mindenki a saját életét menedzseli. Ugyanakkor a társadalom szerepe is óriási: van-e munkalehetőség? Van-e szociális háló az egyén körül? Van, akire számíthat? Van, aki esetleg előre figyelmeztette, hogy ha nem hagy fel az életvitelével, akkor teljesen lecsúszik?

De mindezek megléte/hiánya nem felelős semmiért, amíg sok szektorban lasszóval kell fogni a munkaerőt, és a hajléktalanszállókon is segítenek rendbejönni, bejelentést adnak, munkalehetőséget adnak, ételt adnak.

Hmm, és ha munkaképtelenné válik az ember, tartósan megbetegszik, aminek ugye költségei is lennének, józan életű, minden szociális ügyintézőhöz fordult, amíg tudott a végsőkig, betegen is dolgozott. Családja nincs/nem tudnak segíteni. Barátok ideig-óráig, de ők sem orvosok, sem szeretetszolgálat.

Ilyenkor mi a teendő?

Kissé elkalandoztam, de egyik kommentben sem említik. Holott pl egy kis szklerózis multiplex, lyme-kór, hozzá társuló betegségek, esetleg limfóma, egyre kiterjedtebb és romló egészségi állapot. Ahogy szociális, úgy egészségügyi háló sincs, ezek az emberek magukra maradnak, betegen, önhibájukon kívül, akár fiatal, munkabíró korban.

Nagyon érdekelne, mi erre a megoldás.

Ezek a százalékok hasraütésszerű hülyeségek. Ahány egyén, annyi különböző ember, különböző erősségekkel, gyengeségekkel + szerencsefaktor.

Ugyanakkor számos dolog azonos az emberekben (ösztönök, késztetések, motivációk) illetve mindannyiunknak 24 órája van naponta, mindannyian ugyanazok az anyagok, szerek mérgezőek és ugyanazok a tevékenységek, szokások és táplálékok jótékonyak a testnek és így tovább.

Hogy csak két szélsőséget említsek, egy legcsóróbb magyar faluba született árva Diogenész szellemiségével gazdagnak érezné magát és nem lenne anyagi korlátja az ő boldogulásának.

Ugyanakkor Elon Musk vagyonával, de egy gettórapper-rajongó szellemiségével hamar elfogyna az a pénz, de még egy egészséges fiatal szervezet is végezhetné úgy, mint Avicii vagy Kurt Cobain.

Én azt mondom (és ez nem vélemény, ez matematikai, bármikor levezethető TÉNY), hogy napjainkban Magyarországon hajléktalanná válni és tartósan annak is maradni (hajléktalanság alatt itt az utcán élés és bizonyos életforma értendő) az egyénen múlik.

UGYANAKKOR szintén ma Magyarországon, ha nincs egy olyan alapod, mint

1. Normális, kiegyensúlyozott családi háttér (vagy ha intézetis vagy, normális nevelők, legalább 1 mentor, akire valamennyire fel tudsz nézni), ahol korán megtanulod, hogy tudd, hol a helyed és nem autoriter, tekintélyelvű értelemben, hanem ne várj magadtól túl sokat, de túlzottan le se írd magad.

2. Ingatlan örökség az ország jobbik régiójának valamelyikében. Nem feltétlenül szülőtől, nagyszülőtől, nagybácsitól vagy éppen a párod által/révén.

3. Tehetség/képesség (akár átfedésben az 1-es ponttal), ami által VAGY autodidakta módon úgy elsajátítasz valamit, hogy fel leszel karolva és megcsinálod a saját szerencsédet VAGY olyan jövedelmed lesz (és szenvedéllyel szereted is csinálni, szeretsz benne dolgozni), hogy pár év alatt visszafizeted a diákhitelt/eleve ösztöndíjat kapsz, így nagyobb lépésekben haladsz, 3x-4x olyan sebességgel, mint az átlagjövedelem (plusz több is marad belőle).

4. Brutális nagy, Rocky-t megszégyenítő szorgalom és kitartás, hogy robotolj és élére rakd a pénzt, de ezt is főleg külföldön vagy munkásszállón, máskülönben nem tudsz havi 300-at lerakni, ma meg már az infláció miatt inkább 400-500 kéne, hogy belátható időn belül összegyűjts egy lakásra és akkor már egy szikla leesett a válladról és csak a rezsit meg a lakás amortizációját kell kitermelned.

Ezek közül legalább 1, akkor viszonylag borítékolható, hogy sosem leszel igazán gazdag és VAGY élsz, azt sem túlzottan luxusban, tehát az olcsó nyaralások és a mérsékelt étterembe/moziba/színházba járás, öltözködés, autófenntartás és egyebek tengelyén megmaradva és utána az állami nyugdíjra támaszkodsz, ha megéled.

Vagy félreteszel, gyűjtögetsz, de cserébe olyan szerény életet élsz az átlagfizetésedből, mint egy cseléd és ez független attól, hogy 20 éves lakáshitelt fizetsz vagy albérletet (bár előbbi jobb döntés, de utóbbi által mobilisabb vagy, ha összejön egy külföldi munkalehetőség vagy 10 év múlva már mást szeretnél csinálni, ráadásul a lakáshitel stabil párkapcsolat nélkül átlagfizetésből nehézkes).

Minden más, ami efölött van, tehát ami mindkét oldalról (carpe diem, illetve jövőre való gyűjtögetés, felhalmozás) többet vesz ki, ott már egyenes arányban növekszik a kockázat.

Legyen az állami juttatás, CSOK, Babaváró (eleve nem stabilak a párkapcsolatok sem, plusz lehet kormányváltás, kormánypuccs, bármi, vagy olyan válság, hogy járni jár, de nem jut (török infláció, stb.)

Vagy éppen a "majd lesz valahogy" bármely formája, beleértve a "most vagyok fiatal, ráérek majd 30 fölött a nyugdíjra gyűjteni - ami jól hangzik motivációs trénerektől, akik amerikai/nyugat-európai fizetésekre kalibrálták ezeket a jó tanácsokat és a kincstári optimista részvénypiaci előrejelzésekre, de a valóság, hogy ha 18 évesen utáltál lepra munkahelyen dolgozni átlagfizetésért, akkor 30 fölött még jobban fogsz, 40 fölött meg aztán végképp és ha fiatalon megszokod, hogy haverok, buli, fanta, akkor később már több kellene, még ugyanaz is egyhangúság és depresszív lesz, nemhogy az, amikor durván vissza kell venni és meghúzni a nadrágszíjat.

TLDR;

Szóval hajléktalanná válni és tartósan annak is maradni erősen egyéni felelősség.

Ugyanakkor teljesen érthető, legit indok, hogy valaki nem azért született a világra, hogy cseléd kuporgatással öregkorára (ha megéli és nem megy el egészségügyi kiadásokra az addig felhalmozott tőke) legyen lakása meg annyi megtakarítása/passzív jövedelme, amiből akkor már élhet az utolsó 10-15 évében, öregen, betegen, úgy, hogy mindene fáj.

De az úgyszintén, hogy attól, hogy tömegek nem akarnak felnőtté válni és szembenézni a csúnya valósággal és élik a "carpe diem" molylepke életüket, ez kollektív felelősség lenne, beleértve azokat, akik ÁLDOZATOKAT HOZTAK, LEMONDTAK A JELENÜKRŐL A JÖVŐJÜKÉRT CSERÉBE.

Még a karrierista szülő is jó okkal neheztel tékozló, művészlélek gyermekére. A vadidegen emberek, társadalmi szereplők között lehet várni szolidaritást, csak nem érdemes erre politikai mozgalmakat alapozni. Mert az egyén ad, amikor jónak látja, vagy amikor erőszakkal elveszik tőle. Utóbbinak láttuk már számtalanszor a történelmi következményét, mikor a magántulajdonhoz hozzányúltunk.

Szóval nem lehet kibékíteni az ellentétet, miszerint a kollektív társadalom ugyanúgy NEM TARTOZIK FELELŐSSÉGGEL minden egyes egyénért, mintha a saját gyermeke lenne azzal a ténnyel, hogy tetszik vagy nem, moralizálunk és lamentálunk rajta vagy sem, EGY CSÓNAKBAN EVEZÜNK, mert ide születtünk, ebbe a közös csónakba, emiatt bizony a LEGGYENGÉBB LÁNCSZEMEINK határozzák meg a lehetőségeinket.

A baj azzal van, hogy tömegek vannak politikai oldaltól függetlenül abban a tévképzetben, hogy a társadalom és a társadalom szereplői tőlük független entitások, emiatt a politikusok képesek a pénztermő fáról osztogatni anélkül, hogy az ne adóforint lenne és máshonnan lenne elvéve az a pénz, illetve, hogy a gazdagok adnak a szegényeknek és akkor ez így teljesen oké.

De ahogy te sem örülnél, ha egy hatósági személy bemenne a lakásodba, kipakolná a hűtőd felét, a ruhatárad és használati tárgyaid 1 éve nem használt részét és azt mondaná, ezt most odaadja a szegényeknek, mert van, akinek nagyobb szüksége van rá. Ahogy annak se, ha megtudnád, hogy a nyaralódban (ha van) mikor te nem laksz, akkor mások laknak ott. Fizetik a rezsit, rendet tartanak, de üresen áll, miközben más meg nem lakik sehol.

A legtöbb ember azért szolidáris másokkal, mert sose kellett küzdenie azért, hogy millió feletti jövedelme legyen és használnia nap mint nap a tudását, felelősséget vállalnia azért, ami azzal a pozícióval jár, amiben dolgozik. Mások pénzéből könnyű képzeletben osztogatni, hogy ezt meg azt erre meg arra is lehetett volna költeni.

#2 "Én is táncoltam a hajléktalanság szélén, egy jó barátnak vettem fel egy magas összegű hitelt (igen utólag én sem értem miért voltam ilyen buta) ő meg lelépett a pénzzel és soha nem fizetett semmit.

Nekem annyi szerencsém volt, hogy volt egy nagy lakásom amit el tudtam adni és az árából rendeztem a hitelt és tudtam venni egy pici lakást .

Sokan nem ilyen szerencsések, sokakat többször is át lehet verni."

Ezt vesd össze azzal, hogy más tényleg nem ilyen szerencsés (örökség ügyileg) és egyszer hoz egy ennél sokkal kevésbé triviálisan rossz döntést (amibe szinte bárki beleszaladhat) és úgy vetődik vissza hasonló mértékben, súlyos milliókkal.

Hajléktalan nem feltétlenül lesz belőle, de az élet már csak ilyen. Szóval sajnálatos, ami veled történt, de szerinted az általad, felnőtt emberként felvett hitelt a kollektív társadalomnak kéne kifizetnie? Vagy valamelyik gazdag embernek, aki valamiért nem szimpatikus?

Mert sajnos ezek ténymegállapítások önmagában, hogy ez van, ide jutottál, de ezeknek mindig van valami folytatása. Valami rejtett, burkolt koklúzió.

Illetve ha a társadalom vagy bizonyos egyének fizetnek az ilyen embereknek azért, hogy jóvá tegyék a hibáikat, akkor aki ennél felelősségteljesebb, az kapja be?

Nem a felelősségteljességet, elővigyázatosságot vagy előre kalkulált kockáztatásokat kéne jutalmazni egy társadalomban ahhoz, hogy az fejlődjön és haladjon előre?

Helyette felnőtt embereknek kéne a SOROZATOS rossz döntéseit jutalmazni, kompenzálni őket ezért, pátyolgatni őket életük végéig?

Milyen motivátorokat teremt az ilyesmi?