30 evesen azt erzem h valami nagyot kell tennem, mert elmulik mindjart az eletem! 30 evesek ti is ugyan ezt erzitek?

A harmincadik születésnapomon nekem is az elhalálozás járt a fejembe éppen. (De az már 18 és fél évvel ezelőtt volt, tehát nagyon régen.)

Azóta még közelebb vagyok a halálhoz...

Hát, itt az ideje, hogy legyenek céljaid, és komolyan vedd őket.

De annak is, hogy belásd, minek van realitása.

Kezdd el valamelyiket megvalósítani! Ha túl sok mindent szeretnél, és nem tudsz választani, akkor sorsold ki, vagy pl ezek is tudnak segíteni:

[link]

[link]

Aztán lehet, hogy a párod meg a céljaid közül is kell választanod...

Szerintem soha nem fogod magad elég jónak érezni.

Ez a nyomás nem miattad van hanem az élet egyszerűen tolja a képünkbe azokat az embereket akik sikeresek.

Persze,hogy lemaradottnak meg senkinek érezzük magunkat.

Nem kell.

Nyugi..

Azt tedd amitől boldog vagy, ami boldoggá tesz Téged.

Erre való az élet.

Semmi más nem számít hidd el :)

30 évesen felmondtam, külföldre költöztem, 5 éves kapcsolatomnak lett annyi, mert a pasi bár megígérte, hogy jön velem, végül nem jött.

Baromi nehéz volt, de úgy éreztem, elkezdtem élni, ja és elkezdtem fogyni is, mert a lelkiállapotom rendeződött.

Most ismerkedem, barátokat szereztem, bulizni járunk, kirándulni, világot látni és 31 évesen úgy érzem, célban az életem, és még rengeteg jó dolog fog történni.

Szerintem csak az érzi magát öregnek ilyen fiatalon, aki nem azt az életet éli, amit szeretne. De az csak a te döntésed, hogy milyen életet élsz.

Én az egész húszas éveimben ezt éreztem eddig. Most 30 felé kezdek kifáradni és egyre inkább azt igénylem, hogy ne kelljen ezzel a sok szarral kínlódnom, amire eddig feltettem az életem.

A folyamatos tanulás, mindig egy újabb és egy újabb képzés, a folyamatos harc azért, hogy ne a szar munkát bízzák rám, a folyamatos teperés, hogy jobban csináljam és többet bírjak és mások is lássák ezt... Elértem a határaimat azt hiszem. Az elmúlt 20 évben folyamatosan sportoltam és nagyon szerettem, az elmúlt egy hónap volt életem első olyan hónapja, amiben nem edzettem minden héten, mert nem bírtam. 7-től munka 4-ig, utána egyetem 4-től 9-ig, utána 2 óra alvás és edzés, aztán újra alvás. És mindezt miért, hogy szinten tartsak? Hogy a munkában alulfizessenek, mint a qrva anyja, mert vagy még tanulok vagy már szüleszthető korban vagyok? Vagy mi a f.sznak csinálok egyáltalán bármit? Hova sietek egyáltalán, a sírba?

Ironikus, hogy van egy énem, aki még az utolsó lélegzetvételét bele akarja ebbe tenni és jelentkezni doktori képzésre, vállalni külföldi távmunkát, tovább és tovább görgetni az egészet, hogy kevésbé fájjon egy napon végleg feladni.

Néha elgondolkodom, hogy mennyivel egyszerűbb lenne megölni magam, hogy mire a többiek is beérnek a munkába, én már ne legyek ott. Jobb, mint elviselni, hogy fölöslegesen küzdök a saját csődtömegségem ellen.

Nem minden éri meg, ami kívülről szép.

Lol mit mondjanak a 90 éves nagyszüleim?

Én csak pár hónap múlva leszek 30 , de még nőm se volt.

Amúgy se értem ezt a FOMO dolgot akarsz valamit csináld meg bum.