Volt már veled ilyen? Milyen érzés?

Igen, nem egyszer. Egyébként az első kommentelőnek igaza van, de hozzátenném, hogy senki nem tökéletes, tehát akkor is lehet rajongásig szeretni valakit, ha tisztában vagy a hibáival.

Nekem pl. volt egy tanárom, akit kamaszkorunkban mindig tökéletesnek tartottunk, konkrétan úgy néztünk rá, mint egy istennőre, rajongásig imádtuk, pedig nagyon szigorú volt és kimért; a mai napig nem találkoztam senkivel, akinek a munkásságát (ráadásul több teljesen különböző területen egyszerre) és a karakterét ennyire tiszteltem volna, és emberileg se kötődtem ennyire egyetlen tanárhoz sem. Azóta felnőttünk/felnőttem, és sok hibáját megláttam, amik leginkább lelki/magánéleti jellegűek, sokszor fel is idegesít vagy megbánt a viselkedésével, olyankor magamban bosszankodom, őt meg igyekszem jól kezelni. Sok olyan dolgot is felismertem, amiket a múltban elrontott a tanítással kapcsolatban, amiket akkor még nem fogtam fel; sokakban maradtak tüskék, kisebb traumák.

Ennek ellenére egyáltalán nem vesztett a tiszteletemből, a mai napig rajongásig imádom, és rózsaszín ködben vagyok, ha csak látom. Csupán ráébredtem, hogy ő is emberi, és néha segíteni kell neki, illetve tolerálni és kezelni a hibáit.

(Ehhez persze érettség mellett kell egy adag mazochizmus, hogy egy toxikus emberért is szó szerint rajongj, ezt is belátom…)

Volt, aztan mindig jött egy nagy tasli, azaz kiderült a híres emberről valami olyan, ami már nem ment át a cenzúrán.

Rengeteget csalódtam, és az ember azt hinné, hogy így már többet nem generálom a lila ködöt....Őőőő....De.

Így is csinálom.

Huszineves koromra mé mindig bem nőttem ki belőle.