Pozitív tulajdonság, ha valaki sztoikus?

Szerintem a sztoikust nem arra használják, amikor valakit képtelenség kizökkenteni egy cselekvésből/szabályrendszerből (mint amikor valaki rendületlenül áll, amíg el nem önti a láva), hanem arra, amikor valakit érzelmileg nem lehet kizökkenteni, tehát ha pl. változás van a tervben, történik valami hirtelen, akkor se kap idegösszeroppanást, hanem nyugodtan alkalmazkodni tud a helyzethez, és eszerint folytatja a munkáját.

De lehet, hogy tévedek.

A sztoikus filozófia jóval összetettebb dolog annál, mint amire a sztoikus jelzőt a hétköznapokban szokták használni (jobbára olyanok, akiknek semmilyen ismeretük nincs a fogalom filozófiai hátteréről.

Az idegen szavak (online) szótára szerint a sztoikus jelző jelentése: “a megpróbáltatásokat nyugodtan viselő; egykedvű, nyugodt”

Ezek közül az utolsó semleges, az első pozitív, a higgadt szinonimája, a középső viszont egyértelműen negatív értelmezés ugyanarra a jelzőre.

A sztoikus filozófia pragmatikus viselkedést helyezi előtérbe. Azt tanácsolja, hogy mindig mérd fel alaposan, de racionálisan a helyzeted. Mindig azt keresd, hogy mi az amire képes vagy hatni a cselekedeteiddel, mi az a cselekedet, ami képes javítani a helyzeteden. Ahelyett, hogy panaszkodsz, sajnálatod magad, dühöngsz, idegesen csapkodsz, kapkodsz, amik általában javítani nem szoktak a helyzeteden, viszont képesek tovább rontani azt, inkább higgadj le minél gyorsabban és azt keresd, hogy mivel tudsz érdemben kezdeni valamit. Mi tud javítani a dolgokon. Ha találsz olyat, amit tehetsz, tedd meg! Ha viszont nincs olyan lehetőséged, ami képes javítani a helyzeteden (mint a vulkán kitörése, ami elől nem tudsz fedezéket keresni, nem tudsz elmenekülni, nem tudod megakadályozni akármennyi visítással sem), akkor fogadd el a sorsod, törődj bele és viseld méltósággal, mert ha már elkerülhetetlen a halálod, akkor csak az a választásod marad meg, hogy büszkén, emelt fővel, méltóságteljesen és elégedetten vagy szűkölve, visítva, szánalmasan halsz meg.

Többek közt a sztoikus filozófiának fontos eleme volt, hogy “memento mori”, emlékezz, hogy halandó vagy. Elkerülhetetlen tényként kezelték, hogy az ember élete egyszer mindenképp véget ér. Ha rettegést tőle, szenvedsz, keseregsz vagy panaszkodsz miatta, akkor is pont ugyanúgy bekövetkezik, mintha tudomást sem veszel róla, nem foglalkozol vele, elfogadod, megbékélsz vele. Minden idő, amit az elkerülhetetlennel foglalkozással töltesz, időpocsékolás. Ha viszont arra használod a biztos vég tudatát, hogy pozitív dologokra ösztönözzön, akkor az segíthet neked.

A sztoikusok számtalan módon megfogalmazták, hogy a születésed pillanatában kilőttek rád egy nyílvesszőt, ami egy nap elkerülhetetlenül célba fog találni. Adott mennyiségű időd van az életben. Nem tudod, hogy meddig tart, de percről percre veszíted el ezt az időt, sosem kapsz vissza belőle és egy nap biztosan el fog fogyni. A sztoikus filozófia azt tanítja, minden napod éld úgy, mintha az utolsó lenne, a fontos dolgokkal törődj, ne fecséreld az időd felesleges dolgokra, próbálj minél több dolgot lezárni az életedben minden nap, hogy minél kevesebb félbehagyott dolgot hagyj magad mögött.

Illetve a “memento mori” arra is emlékeztet, hogy ne érezd többnek magad másoknál, ne szállj el magadtól. “Nagy Sándornak az egész világ kevés volt - de végül egy koporsó elég volt számára.” Mindegy mekkora hatalomra, sikerre, elismerésre vágysz, mindegy mennyi pénzt, vagy bármi mást halmozol fel, mert a halálod után már semmi sem számít neked.

Az is fontos sztoikus tanítás, hogy nem az tesz boldoggá valakit, ha sok mindene van, hanem ha nem vágyik többre annál, amije van (illetve, amit képes elérni, megszerezni - mert ugye itt is érvényes a korábban már említett elv, hogy vizsgálod meg racionálisan a lehetőségeidet, mi az amin képes vagy változtatni és azzal törődj hogyan, ahelyett, hogy olyasmikkel foglalkozol, amiken képtelen vagy változtatni). Arra tanít, a valós igényeidet reálisan mérd fel, mire van valóban szükséged és azokat szerezz meg, amik tényleg szükségesek számodra, nem amiket csak azért divat/szokás halmozni, hogy versenyezz, vagy megfelelj másoknak.