Vannak a környezetedben olyan emberek, akik nagyon le tudnak fárasztani? Ha igen, mivel érik el ezt?

8, ilyen "barátnőm" nekem is volt, nekem áltánosban, őt se érdekelte, hogy velem mi van, de én már szinte azt is tudtam, hogy milyen színű volt reggel a széklete.

Nekem is megvoltak a magam problémái, ráadásul nem éreztem magam alkalmasnak a pszichiáter szerepre, ezért, amikor kitalálta, hogy megszállta az ördög és ettől skizofrén lett, akkor döntöttem úgy, hogy szépen elbúcsúzok tőle. Persze nem engedett el.

15 évesen váltak el az útjaink. Most fél éve megkaptam a mobilszámát egy tanáron át, mert kérte, hogy keressem fel, de nem visz rá a lélek azóta sem, hogy ráírjak.

#8 #11 nekem középiskolás padtársam volt ilyen örök depressziós. Mindig csak depizett férfi létére, semmiről nem lehetet vele beszélni, csak ment a siránkozás.

Volt hogy érdeklődtem, amúgy mit csinál ha hazamegy, mondta hogy hazament, összeveszett az anyjával és utána ült a sötét szobában egész nap :D

Amúgy nem is értettem a gyereket, találkoztam a szüleivel, totál normális emberek, a testvérei úgyszintén, csak ő lett valamiért totál elb^szott.

Folyton az hallgattam, hogy "mikor döglök már meg" "dögölnék már meg" mármint ezt magára.

Annyira meguntak, hogy egyszer közöltem vele, hogy kösse már fel magát, és ne minket fárasszon a hülyeségeivel.

Szerintem nagy igazság az, hogy a panaszkodó, mártír, vagy agresszív, energiavámpír embereket nem szabad sajnálni.

Az ilyenek csak figyelmet akarnak, szívják el az energiát. Romboló emberek... Az ilyen emberek talán lehet jobb lenne, ha nem is léteznének...

Tudom durva szavak, de itt a pátyolgatással nem érünk el célt.

Már csak egyetlen egy valaki, egy közelebbi rokon. Az a szokása, hogy a már párszor elmesélt történetet újra, és újra előadja, de néha színez rajta egyet.

Régen még akadtak az említett rokonnál is fárasztóbb emberek az életemben, de mára már nincsenek jelen.

Egyikük, például, csak panaszládának használt, egy nagyon leszívó, hőbörgős stílussal, és már nagyon sok volt. Nyomasztott, hogy a tanárok szapulását kellett hallgatnom, amikor épp a mamám életéért küzdöttek a megye másik végében, aki felől egyszer sem érdeklődött. Sorra csapdostak a fejem fölött a hullámok, és sulis dolgok szidásától eltekintve mást nem is hallottam tőle, felőlem maximum pár hetente érdeklődött.

A végére többször szóltam, hogy nekem ez mentálisan nem megy, de sosem értette meg, így fokozatosan távolodtam tőle. Utána meg ment másokhoz panaszkodni azokról, amikről nekem szeretett volna, mások pedig hozzám jöttek vissza, hogy nem bírják már azt a lány hallgatni. Hát igen..