Annyira rühellem a gyerekeket, hogy tudnám figyelmen kívül hagyni őket?

Átérzem, bár én nem "gyűlölöm" őket, felőlem legyenek nagyon boldogok, csak tőlem távol. Nekem nincs traumám, szimplán csak idegesítenek. Kb ovis koromtól kezdve. Már kisgyerekként is inkább a kamaszkorúak (és attól felfele) társaságát kerestem, utáltam a zajongó kölyköket.

Mi már rég leszoktunk a moziról, étteremről és hasonló helyekről mert MINDEN tele van velük.

Sajnos tömegközlekedésen nem tudom elkerülni őket, akkor bedugom a fülem és bömböltetek valami zenét, ez nagyjából segít - kivéve ha óriási epikus hisztériát nyomatnak.

Az jobban zavar, hogy esküvőre, temetésre és hasonló (kicsik számára marha unalmas) programokra is "kötelező" elrángatniuk a gyerekeket, és nem lehet ezeken a szertartásokon úgy részt venni hogy az ember teljesen azzal foglalkozhasson, amivel kéne.

Másik kedvencem, hogy már leginkább erdei túrákba menekülünk előlük - természetesen kerülve a népszerű, könnyen megközelíthető turistahelyeket, de basszus képesek még az erdő mélyére is odarángatni a gyereket, majd utána csodálkoznak(?) hogy a fél hegység zeng a visítástól, nyilván nem bírja szerencsétlen és fáradt és sír, nem is értem hogy merül fel hogy alsós gyereket vigyenek 40 km-es túrára... Ilyenkor azt érzem, nem is én utálom a gyerekeket hanem aki ilyen helyekre hurcolja, én inkább sajnálom őket ilyenkor.

Én úgy vagyok vele hogy sokszor a szülő a hü lye inkább, nem a gyerek hibája, sőt, a gyerek épp azért viselkedik irritálóan, mert neki is rossz hogy ott van és ő se élvezi.

En márr azt làtom előre, hogy a legtöbből köcsög felnőtt ember lesz,minek tartsam cukinak.....a kis àllatok sokkal aranyosabbak...

N34