Annyira rühellem a gyerekeket, hogy tudnám figyelmen kívül hagyni őket?

Valószínűleg nem a gyerekeket utálod, hanem most olyan passzban vagy, hogy nem szereted, ha valami vagy valaki megzavarja a nyugalmad, továbbá nem esett jól az sem, hogy ekkora felelősséget rád tettek gyerekkorodban és ez sem egy gyerekek iránti gyűlöletet kreált, csupán a szülőkben viszont látod a tieidet.

Nekem is van, amikor idegesít, hogy szeretnék odafigyelni a bevásárlásra, de 3-4 gyerek a sorok között fogócskazik és idegesít, hogy nem tudok arra figyelni, amiért ott vagyok, mert arra figyelek, hogy beléjük ne ütközzek.

De kizárni, nem lehet őket, hiszen a szülők se tudnak 24/7 a gyerekeket fegyelmezni, nem mindenki tudja rábízni másra a gyerekét, szóval viszik őket magukkal, a gyerek meg olyan, hogy menne, mozogna, nem érti még, hol a határ.

Én nyugodt gyerek voltam, de társaságban én is meg tudtam hülyülni, én erre gondolok, amikor éppen elpattanna az agyamban az ér. :D

Úgy, hogy nem rájuk helyezed a figyelmed fókuszát.

Én például az igénytelen, beszologato bunkókat utálom az utcán, meg azokat, akik a megállóban füstölnek az orrom ala, holott rosszul vagyok a cigarettafusttol. Nem tudsz mit csinálni, figyelj valami másra.

Ki mondta hogy kötelező? Valaki fegyvert fog a fejedhez, hogy ha nem teszed lelő, vagy mi? Itt érzek egykis megfelelési kényszert.

Egyébként ha a gyerektől nem tudsz étteremben enni mert zavarnak vagy ilyenek, akkor az nem a gyerek hibája, hanem a szülőé. Ezt azért tudni kéne... Ez olyan mintha látnál egy kutyát ami nem hallgat a gazdájára és azt mondanád, hogy egyik kutya sem hallgat, közben meg az a nevelés hibája.

Ott van például, amikor a gyerek visít a buszon, ilyenkor visszaemlékszem, amikor egy hosszú repülőúton egyszer nyűgös lettem és, amúgy mindig bírtam az utat, de akkor elkezdtem sírni és a többi utasnak a bömbölésemet kellett hallgatnia. Akármit tettek a szüleim, nem bírtam abbahagyni, pedig sírásnál mindig meg tudtak nyugtatni, de akkor vígasztalhatatlan voltam. Akkor én voltam a síró gyerek, most én hallgatom a síró gyereket, egyszer meg ő fogja hallgatni a síró gyereket.

Amikor a gyerek belemászik az aurámba a vonaton, eszembe jut, hogy én is szerettem beszélgetni kicsiként az utasokkal és jól esett, hogy beszélgetnek velem, hidd el, egy ovist nehéz 4 órára lekötni, ráadásul az én gyerekkoromban nem volt mobil amin Mazsola és Tádé maratont tarthattam volna.

Volt időszak, hogy untan, hogy szeptember elsején mindenki kirakta Facebookra, hogy elsős lett a gyerek, aztán az unokahúgomnál én is raktam ki Facebookra, akkor értettem meg, hogy a korábbi években mit éreztek a többiek.

Amikor a gyerek kint sikítozik a folyosón, eszembe jut, hogy anno én is kiosontam a lakásból és odakint fedeztem fel a lépcsőházat, fel-le futkostam, mert ez volt nekem a kaland.

En sem bìrom a gyerekeket.Soha nem akarok!!! Visszataszitó szàmomra a terhessèg is...

34N

Apa-apa, kezdődik! Magányos félnótások, gyülekező!

Kérdező és a hozzá hasonló feleslegesenlétezők! Cseréld ki a szövegben a gyerek szót: macskára, négerre, gyerekgyűlölőre, bolyhoszoknira.. - és olvasd el újra. Kiderül belőle, hogy csak egy félkegyelmű Paprikajancsi vagy.