Szorongósok, ti éreztétek már úgy, hogy a környezetetek nem veszi komolyan a félelmeiteket?

Igen,bár nem vagyok a szorongós típus,mert mindenről meggyőződöm általában.

Nem ér meglepetés,csak a "na vajon hogy oldom most meg ezt" érzés.

Ettől függetlenül voltak ilyen pillanatok régebben.

Nem veszik komolyan,mert ők már keresztül mentek rajta,túlélték,esetleg tudják a lehetőségeket,és egyik kimenetel sem megoldhatatlan.

Viszont nem biztos,hogy mindenkivel ugyanaz lesz. Mármint,hogy mindenki ugyanúgy végzi,vagy ugyanazokkal a módszerekkel kell hogy megoldja. Attól függ mi elérhető,stb.

Azt már soknak találom,hogy nem mersz valamit átvenni,nem mersz utazni.

Kivételes esetekben más a helyzet,én már sokszor csalódtam a volánban...

Igen,had ne meséljem.

Ebben az esetben érthető egy kis aggodalom,de nem a rosszra kell számítani és gondolni,tájékozódni kell és menni és csinálni.

A múlt nyáron pl. a szüleim nagyon megsértődtek és le is szidtak, amikor elmondtam, hogy nem szeretnék elmenni a közös nyaralásra.

Egy preferencia,nem akarsz menni és kész.

Bármennyire kellemetlen nekik,nem lehet ráderőszakolni.

Ne foglalkozz ilyenkor velük,had fortyogjanak a saját mérgükben.

Te elmondtad gondolom az álláspontod,nem te tehetsz róla feltétlen.

Én autista vagyok, melynek tünete lehet a szorongás is. Nemhogy azt nem veszik sokan komolyan, hogy szorongok bizonyos helyzetekben vagy bizonyos dolgoktól, de még a szakorvos által felállított diagnózist is megkérdőjelezik. Nincs is olyan, hogy autizmus, biztos én és a hozzám hasonló hulladékok beszélik be maguknak.

Én például félek a mozgólépcsőtől, a varjúktól, centrifugától, de aki el sem tudja képzelni milyen ez, csak lehülyéz vagy kinevet.

Nem kell foglalkozni másokkal.

Érthető a helyzeted és ne szomorú, hogy mások nem veszik komolyan, de mindenkinek a saját nehézségei a legnehezebbek. Mindegy, hogy milyen nagy baja van a másiknak, a tiéd mindenképp jobban sújt téged, mert az a te problémád, amivel neked kell megküzdeni.

Az sem mindegy, hogy mit, mennyit és hogyan mondasz ebből el másoknak. Pont azért, mert ők nem a te szemszögedből élik meg a dolgokat. Ha csak annyit mondasz, hogy nem akarsz elmenni a családi nyaralásra, abból nem tudják, hogy miért nem akarsz. Ha csak annyit mondasz, hogy zavar a dolog, akkor csak ennyit tudnak róla. Ha azt mondod, hogy félsz tőle, akkor csak ennyit tudnak belőle. Ha megpróbálod őket beavatni, hogy milyen természetű a problémád, hogyan érzel, minél szemléletesebb példákkal, hogy minél jobban érezzék, min mész keresztül, annál közelebb kerülnek hozzá, hogy megértsék, mit érzel, mi játszódik le benned és így jobban megértsék azt is, miért nem akarsz elmenni velük.

Ehhez persze meg kell nyílnod nekik, be kell avatnod őket a legbelsőbb félelmeidbe. Azt is meg kell kockáztatnod, hogy esetleg még így sem értenek meg. Vagy így sem fogadják el a félelmeidet. Mert sajnos benne van a pakliban, hogy még így sem sikerül átérezni. Nem mindenki egyformán empatikus. A kommunikáció viszont egészen jól képes ezt kezelni. Különösen, ha ismered őket. Pl. nekik is lehet valamilyen félelmük, amit ha ismersz, akkor könnyebb lehet megértetni velük az érzéseidet, ha tudsz egy kapcsolódási pontot találni. "Úgy érzem magam, amikor messzire kell utazni a lakásomtól, mint amikor te nem mertél kimenni a kertbe, ha ott volt az a nagy kutya."

A legtöbb embernek van valamilyen félelme. Állatoktól, emberektől, idegen helyzetektől, szerepléstől, cikizéstől, megnyílni mások előtt, verekedéstől, sikertelenségtől, vagy éppen a sikertől. Mindenki mástól fél, mindenki leginkább attól fél, amivel való megküzdését nem, vagy kevésbé sikerült feldolgoznia. Van, akinél ez súlyosabb, akár teljesen bénító érzés. Másoknál kevésbé hatalmasodik el, inkább csak preferencia, hogy akár még megtenni is képes, csak ha nem muszáj inkább nem teszi.

Mindenki képes túltenni magát rajta, de nem mindenkinek egyformán nehéz küzdelem. Nem is mindenkinek van megfelelő segítsége hozzá. Pedig az fontos. Egyedül sem lehetetlen, de megfelelő segítséggel sokkal könnyebben, gyorsabban és tartósabban mehet.

Sok sikert hozzá!

Igen, és bármennyire nem kellemes érzés, azért őket is meg tudom érteni. Előttem is írták, hogy egyrészt szinte mindenki inkább a saját gondjával van elfoglalva, a másikéra nincs se ideje, se ereje sokszor.

Ezenfelül pedig ő nem lát rá 100%-osan a másik problémájára, és nem is ő éli át, így nem tudja átérezni az egészet kellően, a sajátjához képest akár el is bagatellizálhatja. Nem könnyű helyzet, de érdemes leülni ezt megbeszélni egy olyan emberrel, akiben megbízol és kellően empatikus, ha teheted. Biztos vagyok benne, hogy sokat segítene. Vagy épp mástól segítséget kérni/mással megbeszélni, de egyedül sem lehetetlenség leküzdeni, csak ez a lassabb és nehezebb út.