Miért érződik félelmetesnek, lélektelennek, ha az ember mindent részeire bont és analizál?

Pl. ha a barátunkat, rokonunkat nem egy egész személyként nézzük, hanem elkezdjük biológiai lényként elemezni, akit különböző tudatos és nem tudatos ösztönök és vágyak hajtanak, tudatosul bennünk, hogy mik a korlátai, mik az öröklött tulajdonságai, milyen gyerekkori reflexek működnek benne, stb. Kicsit nehéz ezt elmagyarázni, de arra próbálok utalni, hogy ha a tudományos gondolkodást mindenre alkalmazzuk, akkor sehol nem holisztikus egészet látunk, hanem mindent részek halmazának kezdünk el látni, ahol minden tovább bontható. Nincs többé "lélek", csak psziché, ami korai emlékekből, hozott tulajdonságokból, megküzdési mechanizmusokból stb. épül fel. Még a személyiség is ilyen. Még az emberek is felbonthatók személyiségjegyek, ösztönök, intelligenciahányadosok halmazává. Minden véges és minden megismerhető, csak elemzőkapacitás kérdése és nincsenek minőségi ugrások, csak mennyiségiek pl. emberi és állati psziché között.

Valamiért ettől a gondolattól kiráz a hideg.