A különcnek, furcsának tartott emberek mit éreznek vajon legbelül?

Én mindig megkaptam ezeket a jelzőket (többnyire úgy hallottam vissza másoktól, hogy annak tartanak), pedig mindent megtettem azért, hogy hasonlítsak másokra. Lényeg, hogy nem tudom rendesen kifejezni az érzéseimet, esetlen vagyok a társas kapcsolatokban, folyton oda nem illő dolgokat mondok mások szerint, vagy őszintén kimondom, amit gondolok (de nem jókor, jó helyen). Nem találom el sokszor, kivel meddig mehetek el, hiába érzem át mások bánatát pl.,nem tudom kimutatni. Képtelen vagyok megérinteni, megölelni őket, vagy a megfelelő vigasztaló szót mondani, de ez egyéb esetekre is igaz. Néha a saját érzéseimet sem tudom szétbontani egymástól, illetve csak később tudatosul bennem. Emiatt mindig a végtelen magány kísér, mintha fal lenne köztem és mások között. Vajon a többi furcsa ember is ezt érzi? Vagy ők talán nem is igénylik a társaságot? Mindig is ez érdekelt, hogy ki mit érez belül, hogy amiket írtam, az vajon a többiekre is igaz, vagy valóban ez lehet az oka a 'furcsaságomnak'?