Mi segített neked, miután tönkrement az életed?

A vallás nem segített. Csak a kutyáim. Konkrétan egy kutya. 17 évre megmentette az életem.

Három embert temettem el a családomból néhány éven belül, közte volt öngyilkosság is, ami ezerszer feldolgozhatatlanabb mint ha valaki betegség miatt hal meg. Ott van egy nagy választóvonal az életemben. Hívő voltam, na a hitem akkor elveszett. Semmit nem ért.

Aztán jött az a kutya és sok év után újra tudtam sírni. És nevetni is. És aludni is. Életem legszebb időszaka jött a választóvonal után amiatt a kutya miatt. Olyan volt, mint egy napsugár. Az egész lénye, de külsőre is. Ragyogott, szőke selymes bundája volt és meleg barna szemei. Össze voltunk nőve. Amikor 17 év után el kellett búcsúznunk, elkezdtem a halottaimmal álmodni. Sorozatban, több mint egy hónapon át minden éjszaka a halott rokonokkal álmodtam. Akkor jöttem rá, hogy ez a kutya 17 évre megmentett engem a múltamtól, de ahogy elvesztettem Őt, mintha a 17 évvel korábbi életembe zuhantam volna vissza. A gyászba, az ürességbe. Még most sem vagyok teljesen jól, pedig eltelt azóta 2 év.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer eljutok oda, hogy engem már másik kutya nem tud boldoggá tenni. Ez a veszélye annak, ha az ember megtalálja élete nagy kutyaszerelmét. Hogy utána már egy kutyához se fog tudni úgy kötődni. Van kutyám, nagyon szeretem, de olyan vagyok, mint amikor az ember nincs túl egy nagy szerelmen, a szívem másé.

Ha nem lenne gyerekem, nem is akarnék már semmit az élettől. Így miatta összekapartam magam, de nagyon nehéz és most tényleg azt érzem, soha többé nem leszek már igazán boldog. Persze ez nem így van, rengeteg örömet találok a gyerekemben, csak a gyerek se képes arra, amire az a kutya képes volt: meggyógyítani engem. Valószínű azért, mert én vagyok az anyja és ha én nem jól vagyok, akkor a gyerek sincs jól.

A kutyámmal ez másként volt. Képes volt engem meggyógyítani.

Én most hiába is keresnék hasonló kutyát, tudom hogy nincs olyan több, mint Ő és nem fogok tudni úgy kötődni. Pedig nagyon szeretnék egy kis öreget menhelyről kihozni. Nekem ez a célom most és a gyerekemet boldoggá tenni. Azt nem hiszem, hogy leszek még valaha olyan boldog, mint amikor az a kutya belépett az életembe. De azt hiszem, hogy egy idős kutyáról még tudok gondoskodni, aki most ott vár rám egy hideg menhelyen.

Nem igaz,hogy aki ártott,az visszakapja, nem igaz.

Sem az,aki elrontotta az életem,aki miatt elveszítettem a lakásom nem kapta vissza, sem az akit legjobban szerettem és elhagyott nagyon csúnyán.

Magam vagyok,és ezek pedig élik világukat. Mindent megad nekik az élet,mindent.

Próbálok felállni,de tőlem pedig mindent elvesz,visszarúg. Ezért senki emberben már nem bízom meg többé.

A 2-eshez annyit, hogy tíz éve halt meg kezem között a kutyám,az orvosi asztalon.

Tíz évet élt velem. Azóta sincs kutyám, hasonló okokból.Lehet, hogy idiótán hangzik,de embertől hűséget,vigaszt,szeretetet úgy senkitől nem kaptam,mint a kutyámtól.Sem anyám,sem nejem,sem lányom nem tudott úgy szeretni. Hűséges lény pedig CSAK a kutyám volt életemben. Minden emberben csalódtam, mert hűtlen, önző és aljas volt velem.

1-es voltam:

Mérgemben azt mondanám, hogy persze, mások vígan élik világukat, de más a helyzet. Sok példát tudnék mondani. (Az egyik barátosném mindig elszerette a fiúkat, aztán asszonykorában a férje megcsalta. A másik barátnőm "csakúgy" alapon azt pletykálta az anyósomnak, hogy fiatalon mindenkivel lefeküdtem, 10 évvel később ez a hölgyemény sajátmaga vallotta be, csalja a férjét stb.)

Nekem is tanulnom kell, hogy igen is a sors elrendezi a dolgokat, el kell engedni a haragot, és a jövőre koncentrálni.

#4

És honnan tudod, hogy meddig? Nem láttad az egész életüket, sem a magadét, nem tudod mi lesz. Az egy dolog, hogy eddig hogy volt.

Nekem sem adott semmit az élet nagyon sokáig, mások akiket jó okkal nem kedveltem meg vígan éltek, pedig ártottak másoknak.

Aztán eltelt valamennyi idő, és most már más a helyzet.

Azért, mert valaki úgy látja, hogy addig a pontig az élet nem adta vissza a dolgokat, még hatalmas hülyeség kijelenteni, hogy nem igaz, hisz még k*rva sok idő van ahhoz, hogy visszaadja.

Plusz rohadt sokszor csak a látszat van, hogy valaki vígan éli az életét, közben meg van ami van.

34 évesen megtépázott önbizalommal,egy 4 éves kislánnyal és egy üres bankszámlával költöztem haza a szülői házba.A nulláról kellett kezdenem,anyagilag,minden téren,de ott volt a lányom,aki miatt össze kellett szednem magam.Szerencsés voltam,mert ott volt a családom is,a testvérem( új szerelem nem,azt szándékosan nem kerestem) sikerült új munkát is találnom,de amíg önmagamhoz visszatértem ahhoz kellett sok idő.

Mindent egyedül akartam megolani,de ha olyan szerencsés az ember,hogy segítő kezet kap egy családtag,esetleg egy társ személlyében,akkor el kell fogadni,nem szégyen az,mert az élet rövid ahhoz,hogy leragadjuk és azon rágondjunk,hogy mi volt régen.