Az normális ha én semmilyen szinten nem szeretném szolgálni a társadalmunk, akik engem se szolgáltak?

Én inkább a második felére összpontosítanék az írásának: régen az ilyet VALÓBAN az út szélén hagyták.

Ma már azért hivatalból foglalkoznak vele, próbálnak neki valamilyen megoldást találni, enyhíteni a sorsán.

Régen ilyet csak egyes, jó szándékú emberek csináltak, jóságból.

Ma már az adód egy része erre szolgál, és még törvények is segítik ezt.

Kedves kérdező!

Ez csak az én elméletem, véleményem. A társadalomban szerintem van egy alapvető magatartás a fogyatékosok iránt. Legalábbis, ha magamra asszociálok és a társaimra akkor, amikor találkozok egy fogyatékossal egy idegenkedő érzés fog el, nem minden nap találkozok bármilyen akadályozottsággal küzdővel. Ez az érzés nem elítélés, nem sajnálkozás vagy kárörvendés, hanem annak az érzése, hogy nem is tudom, hogy mit kellene tennem, vagy hogy kellene viselkednem vagy hozzá állnom. ÉS ennek a magatartásnak a feloszlatására az érzékenyítés lenne a legalkalmasabb. Az emberek ismerik az autista szót, de a pontos jelentésével, tüneteivel nincsenek tisztában, így nem is tudnak alkalmazkodni egy autista emberhez. Ugyanúgy a többi fogyatékosság esetében. Muszáj lenne, már óvodában elkezdeni a gyerekek érzékenyítését. Fogyatékosokról szóló mesékkel, vagy akár személyes találkozásokkal. De ezekre nem fektetnek nagy hangsúlyt. Nagyon kevés iskola van, ahol SNI-s gyerekek be vannak integrálva az iskolába és nagyon kevesen.