Mit lehet kezdeni felnőttkorban a kamaszkor alatt felgyülemlett jogos, pusztító dühvel?

Ez az ugye, amit az angolban "resentment"-nek mondanak. Magyarul nincs rá egy szó, mert a "neheztelés" nem fedi azt, amire ezt használják, talán a "megkeseredettség" áll hozzá legközelebb, de annál ez egy hevesebb érzés.

Engem rengeteg olyan dolog ért, ami miatt ez a düh folyvást nőtt bennem, de kiadni sose tudtam/mertem, mert az még jobban rontott volna a helyzeten. Így még az önazonosságomat is elvesztettem, mert ez a kiadatlan düh gyengévé is tett. Elképesztően irritál pl. az olyan ismerősöm, akin azt látom, hogy soha az életben nem kellett semmit elfojtania, imádja magát, leállíthatatlan beszélőkéje van és mindig, minden sikerül neki az életben mert velem ellentétben úgy nőtt fel, hogy mindig, minden támogatást pont megkapott és arra nevelték, hogy imádja magát. Mindent meg tud szerezni magának, amit én nem. Én közben egyszerre haragszom a világra és magamra és senki nincs mellettem, akit ez érdekelne.