Miért akarok mindig anyukámmal lenni, és ki közösíteni magamnak?

Anyukám nevelőszülő, én 3 éves voltam, mikor elkezdte ezt, és 5 idegen gyereket nevel jelenleg mellettem, de azóta volt még pár. Én 16 éves lány vagyok, és van 1 nővérem és 1 bátyám, ők már külön élnek közel a 30hoz, családjuk is van. Nagyon nem szeretem anyukám munkáját, mivel engem utálnak a nevelt gyerekek (ketten idősebbek nálam, hárman fiatalabbak) folyamatosan lenéznek, és úgy beszélnek velem, mintha nem tartoznék a házba, anyukám meg erről tud, mert látja, de mégsem tesz ez ellen semmit, és ez nagyon fáj, nem is érzem már otthon magam a családom házába, de mégis imádom anyukámat, és nem tűröm, hogy bármelyik nevelt vele van, utálom mikor beszélnek hozzá, és a legkisebb gyerek 8 éves anyának szólítja, ami engem nagyon zavar, mivel anya csakis az én, és a bátyám, nővérem anyukája senki másé. A testvéreimet nagyon szeretem, ők rendesek hozzám, de nem úgy gondolják ezt az egészet mint én, őket nem zavarja ez az egész. Anyukámmal már nem egyszer beszéltem ezt meg, még pszichológushoz is jártunk, ahol azt tanácsolták neki, sokkal több időt töltsön velem, mert én ezt igénylem. Ez eleinte ment is egy ideig, de aztán elhagyta a jó szokását. Ő mindig azt mondja nekem, hogy ennél nem tölthet velem több időt, mert nem csak én vagyok, de ez olyan nem jó így, nekem miért kell ezt eltűrnöm? Múltkor mondta, tanuljak meg osztozkodni rajta, de én mondtam neki, hogy más esetben, ha apának új felesége lenne, és nekem náluk kéne maradnom, hogy bírnád elnézni, hogy van egy úgymond második anyám, ő azt mondta öngyilkos is lenne, de bele gondolhatna, mert ugyanezt érzem, elveszik ami az enyém. Én miért nem tudok megváltozni és hideg lenni mindenkivel, anyukámmal is, nem kéne a figyelme egyáltalán? Annyira rosszul érzem itthon magam folyton, néha még azt is, hogy ezen a világon nincs ki szeressen, de nekem nincsenek öngyilkos gondolataim, folyamatosan azt mondom magamnak, hogy hamarosan elköltözhetek, és akkor boldog leszek.