Ha valaki elfelejtette honnét indult, akkor azt az embert el kell felejteni?

Ó igen sok ilyen van. Gyerekek is vannak így. Szüleik mindent alá toltak nélküle/nélkülük nem ment volna, éveken át melóztak sok lemondással aztán mikor felvitte a dolgát a sors, hirtelen lerázza őket mint valami darab sz@rt. Az ilyenek sz@r emberek. Ki kell kukázni és számítani kell rá hogy ha visszahízelgi magát akkor megint akar valamit és csak hazudik... Na persze ha nem hajolsz a hízelgésre akkor azzal jön majd hogy milyen vagy és innentől ilyen megy olyannak tart miközben ez már előtte is így volt, csak egy kis lelki hadviselést is bevezet.

Jobban jársz ha kiírod az életedből.

Igen ez előfordul. Sajnálom. Felejtsd el. Neked jobb lesz...

Ha meginog majd megjelenik megint csak akkor nem szabad neked meginognod...

Nekem van ilyen. Amikor megismerkedtünk, mindketten barátokat kerestünk, és egymásnak lettünk az egyetlen barátai. Én akkor agg egyetemista voltam majd' 30 évesen, ő meg közmunkás.

Sok év alatt ellenkező irányba mentünk, én az egyetem elvégzése után a nyugisabb munkát és életmódot választottam, és visszatértem a korábbi életemhez. Ő felfelé törekedett, tőlem véve az inspirációt tanulni kezdett. Közben tovább ismerkedett.

Ma, majdnem 10 évvel később neki sok barátja van, ő a kiművelt diplomás, én meg a nulla közember akivel szóba állni se lehet.

Haragudni nem haragszom rá, csak úgy érzem, hogy valóban annyira más, nem össze illő emberek lettünk, hogy a barátság már csak papíron létezik. Évek óta nem is kommunikáltunk 1-1 sablonos születésnapi köszöntést leszámítva. Az meg gyakorlatilag evidens, hogy személyesen soha többé nem látom.

Mindig arra gondolok, hogy nem kár, mert ő már nem az az ember, akit annak idején megismertem és megszerettem. Néha még olyan abszurd késztetés is van bennem, hogy a múltbeli énjének elmeséljem, hogy milyen ez a valaki, aki most van. Mintha két teljesen különböző ember lenne. De talán így látja ő is, az ő szemszögéből nézve. Ki tudja? Csak ő.