Normálisak ezek az érzések?

Ez egy olyan dolog, amire soha nem mernék rákérdezni valakire szemtől szemben, ezért teszem fel itt a kérdést..

Általános iskolás koromban gyakran fogdostak. A lány osztálytársaimmal sajnos csúnya dolgokat éltünk meg egy bizonyos osztálytársunk miatt, de ők továbbléptek és képesek voltak fiúval kapcsolatot létesíteni, a legártatlanabb módon is.. Ám nekem nem megy. Amikor idősebb lettem, felnőtt férfiak is egyre gyakrabban néztek meg; a barátaim apukái, idős bácsik, tanárok.. Ők természetesen nem értek úgy hozzám, de arra a szintre értem, amikor már a szemmel való "fogdosás" is nagyon ki tud akasztani. Olyankor csak elbújni akarok és félelem jön rám. És mégis.. A rosszulét mellett mást is érzek. Már 13 évesen is emlékszem, arra gondoltam, hogy nem, ez nem elég. Jobban kell, hogy az a fiú bántson, hogy tényleg azt tudjam állítani, hogy bántott. Amikor egy felnőtt férfival találkozom, aki egyszer is megpróbált közeledni felém, az undor mellett dobogni kezd a szívem és azt gondolom, hogy bárcsak erőszakoskodott volna velem jobban, hogy jogom legyen azt mondani, hogy én tényleg megijedtem. Mert én már egy erősebb öleléstől is kikészülök, azzal pedig nem futhatok senkihez, hogy fájt tőle a szívem, hisz mindennapos dolog.. És akármennyire soha, de soha nem mertem bevallani magamnak eddig, többször gondolok az erőszakra, mint kellene. Néha szinte már akarom.. És képtelen vagyok egy fiúval bármilyen kapcsolatot létesíteni (még semmilyen nem is volt), mert eleve félek a kapcsolatoktól, kötődéstől (de az egy teljesen másik probléma), és mert a testi dolgok is megijesztenek.

Szóval ez lenne a kérdésem: Másnak is dobogott már bele a szíve abba, ha azt tették, amit nem akart? Vagy, ha olyanra gondolt? Normális az ilyen, hogy még jobban akarom, hogy belefájduljon a szívem szinte?