Az életcélra csak rátalálni lehet, vagy tudatosan választani is lehet, ha nincs (nem jön magától)?

Nem túl életszerű, csak egy szélsőséges kitalált helyzet, de képzeljünk most el egy olyan embert, aki már nem túl fiatal, de nem is olyan öreg, hogy lemondjon magáról élete végéig. Mondjuk legyen ötven körül. Tegyük fel, hogy olyan mértékű gazdagságba és kényelembe született bele, hogy soha semmiért nem kellett megküzdenie, és nem volt rászorulva semmilyen munkára, mert mindent meg tudott csináltatni szakemberekkel, a főzéstől a takarításig mindent, és ezt nem veleszületett lustaságból, hanem mert ebbe nőtt bele, kiskorától fogva ezt szokta meg. Hobbija sincs, olyan szinten legalábbis, hogy mélyebben beleássa magát egy témába.

De valami belül azt súgja neki, hogy ez így nem egy értékes élet, és valami nemes dolgot mégiscsak kellene kezdenie magával, mondjuk azon felül, hogy a vagyonából adakozik x időnként x összeget a rászorulóknak. Persze ez is nagyon hasznos és értékelendő, de nem igényel részéről túl nagy fejlődést, erőfeszítést. Egy ilyen ember szerintetek csak arra született, hogy végig vegetálja az életét a haszontalanságban, vagy pedig "mesterségesen" választania kellene egy nagyobb célt, azért, hogy a benne rejlő lehetőség/erő/akarat/intelligencia/kreativitás stb (amivel bizonyos mértékben minden ember rendelkezik) ne menjen pocsékba, és az eddig hiábavaló életét hasznosra fordítsa? Lehet-e, érdemes-e ötven évnyi "semmit" 180 fokban megváltoztatni, hogy a hátralévő 20-40 év "valamivé" váljon?

Azért merült fel bennem a kérdés, mert a másik végletet jobban ismerem (nélkülözést, küzdelmet, nehézségeket), és a szegényebb vagy valamilyen okból szerencsétlenebb emberek számára a küzdelem, a tanulás, a munka nem szórakozásból meg önfejlesztés céljából történik, hanem a túlélésért. Ők erre rá vannak kényszerülve, és mit meg nem adnának a könnyű életért, ahol nem kell küszködni és szenvedni, és semmi nemeset nem látnak a saját életükben, csak a nyomort.