Az olyan értelemben vett felnövés, hogy az ember vállalja a saját életéért a felelősséget (fogja magát, és lelép otthonról, és onnantól egyedül eltartja magát) az döntés kérdése?

Filozofálgatnátok velem egy kicsit?

Most nem magamról írok, hanem úgy általánosságban.

Spirituális, meg materialista emberek véleménye is nagyon érdekelne. Ha valaki erre tudna mondani véleményt, megköszönném. Amúgy tehát nem rólam van szó, csak ismerek ilyet, aki pár éve így volt. Nem pszichológus vagyok amúgy, csak szeretek így elmélkedni, és kíváncsi vagyok a véleményetekre, új elgondolásokra, nézőpontokra, széleskörűbb látásmódra, észrevételekre; bármilyen irányból megközelítve. Aki akarja, közelítheti több szempontból, szemszögből is.

Tehát pl akkoris, ha a családja már annyira lerombolta lelkileg, hogy nem mer jelentkezni állásokra, mert fél, hogy magában is csalódna, és az egy hatalmas csapás lenne az életében, ha még magában is csalódnia kéne. Holott, mondjuk tisztában van vele, hogy mondjuk nem is feltétlenül tuti, hogy bekerül, ha jelentkezik, mert lehet, hogy 6-an, 8-an, 10-en jelentkeztek egy állásra. De tehát el kellene indulni.

Bármilyen lelkiállapottal le lehet lépni otthonról? Mondjuk,ha még depressziós is az ember; az egy döntés, az egy elhatározás kérdése? Mert alapból úgy van, hogy csak úgy tudna elindulni,ha a családját leválasztanák róla (mert romboló); és akkor tudna kiegyensúlyozott lenni, és munkát vállalni. De addig meg nem tud leszakadni a családjáról; amíg nincs munkája. Állandóan fordítva ülünk a lovon. Tehát, hogy kéne, hogy leszakadjon a családjáról, de amíg a nyakán lógnak , addig olyan lelkiállapotban van, hogy nem tud elmenni munkátvállalni, ha viszont nincs munkája, akkor úgy nem tudja otthagyni őket. Tehát ez egy ilyen ördögi körforgás.

A másikfajta felnövés az meg már az, hogy pl valakinek már 16 évesen komoly, felnőtt tudata van; már tökre úgy viselkedik, mint egy felnőtt, úgy gondolkodik. Hogy elérte azt a tudati érettségi szintet, amit ő ebben az életében el tud. Tehát, hogy már nem gyerekeskedik, a gondolkodásában sem; tehát kiforrott, és teljesen megkomolyodott; és nem csak eljátsza.

És lehet,hogy ponthogy érzi, hogy tele van a Világ itt is, ott is hibákkal, és mondjuk nagyjából pontosan tudja értelmezni a világ dolgait.

Tehát lehet, hogy valaki már tudatilag föl van nőve, csak annyira lerombolta az a családi közeg, hogy nem tud egyről/nulláról [rögtön] a kettőre lépni.

De tehát most a fizikailag lelépésről beszélek, ahhoz meg akkora bátorság kell itt, a 21. századi Magyarországon. | Tehát, hogy arra gondolok, hogy érett, összetett a gondolkodása, mindent többféle aspektusból meg szokott vizsgálni, átlát dolgokat, ügyes; de tehát pl a dolgok átlátása, csak a családja 'sz3métkedései' miatt nem tud elindulni, pedig már nagyon menne, csak ők mindig letaglózzák, ledorongolják. Pl, hogy az ember már végre teljesen összeszedné magát a családja (akik közé beleszületett) ellenére; és tehát már éppen összeszedné magát [már valami 90 -és 100 % között van, hogy elhatározta,hogy elindul.], és erre az anyjától megkapja, hogy "mi a f* ért nem dolgozik?!?!?!" Nem feltétlen pont így, de egy ilyen "ledorongolást", és akkor az ember kezdheti előlről az építkezést; önmaga felépítését. Tehát,már majdnem ott tartott; erre kapja az ívet, hogy ő egy sz*r alak; és akkor megint kezdheti előlről, oda van megint láncolva. És a család nem is tudja, el se tudja képzelni- mert ők nem foglalkoznak az érzelmekkel- hogy mennyi erőfeszítés volt benne már eddigis, hogy az ő negatív, elnyomó, lenyomó, undokoskodó, bunkóskodó, figyelembe nem vevő sz3métkedő dolgaik után mennyire nehéz lehet annak az embernek felépítenie magát; és akkor el sem képzelik, hogyha nem kapott volna megint több bántást; akkor már mehetne is el, de mivel megint megkapta, ezért előlről kell kezdenie építenie magát, és ezeknek a sz3métkedéseknek az áthidalását; és így nemhogy nem jutott egyről a kettőre; hanem visszavetették. Akár a nulla alá. A "nulla állapotnál" most azt értem, hogy, hát, nem gondoltam ezt igazán végig, de mondjuk nem jó, de nem is rossz; nincs is szeretve, de utálva sincsen, vagy van utálva, csak megtanulta letojni. Mondjuk nem is itt szoktam használni a nulla állapotot; de tehát nincs szeretés se, meg nincs bántás se, akkor nullán van az ember; akkor tök jó. Vagy legalábbis,ha, lehet, hogy vannak bántások, de nem veszi magára, megtanul velük együttélni, leküzdeni. Tehát nem igazából a lelkiállapotra; inkább a szeretetre szoktam ezt a "nullás" dolgot használni; tehát, ha nem tudja támogatni, ne is vegyen el belőle legalább.

(Tehát a család pl nem él olyan intenzív lelki életet, úgy gondolják, ők is ki tudják zárni az érzelmeket, sőt , szerintük "ki is kell", elvárják a másiktól. Azt sem tudják, hogy az érzelmek mire valók, meg hogy működnek. És azt hiszik, a másik, tehát mindenki ugyanolyan könnyen ki tudja kapcsolni, és még akarja is. Pedig pl szerintem az érzelmek tők jó dolgok, de mondjuk igen, sebezhetővé válik általuk az ember; meg még lehetnek ilyen "energiavámpír" személyiségek is, akik abból élnek, hogy ledorongolják a másik személyeket, és elszívják az energiáikat.)

PL sokszor talán első munkahellyel nem is lehet rögtön elköltözni feltétlenül. Valakinek meg a saját korosztályából, akiket ismer, pl lehet, hogy nem is olyan sürgős; mert neki jók a családi körülményei, ahova született;és akkor minek menjen még el drága albértletbe, ha otthon is úgy is jó, és addig legalább gyűjtöget, hogy majd saját házat vegyen, nem úsznak el a saját keresetei a semmibe; hogy egy olyan házért fizet, ami soha nem lesz az övé, a másik meg nem akar odapofátlankodni, meg nincs is feltétlenül hely ott mégegy fő számára, pl az embernek egyik barátjával, meg a barátja szüleinél.