Miért van az, hogy munkahelyemen mindig megdicsérnek, hogy milyen tapasztalt és komoly vagyok a koromhoz képest, de otthon a családban úgy érzem egy értelmileg visszamaradott gyerek vagyok?

Előre is elnézést a hosszú terjedelemért.

23 éves vagyok, több szakmám is van már, és rengeteg különböző munkakörben dolgoztam már. A prositúción kívül kb mindent kipróbáltam már az életben. :D

Tudok hegeszteni, tudok malterozni, sokat vezettem teherautót, de szakácsként is dolgoztam már, és irodista is voltam korábban...

Ezen kívül rengeteget olvasok, leginkább külföldi szakirodalmat, tudományos pubikációkat, vagy ismeretterjesztő cikkeket.

Az új munkahelyeken (mint most is) folyton kapom a dicséreteket, hogy milyen választékosan és szépen fejezem ki magam, illetve milyen talpraesett vagyok, hogy bármit meg tudok csinálni és mindenhez érdemben hozzá tudok szólni.

Itthon viszont teljesen az ellentettje történik a fentieknek:

A barátom ortopéd szakorvos, de idén ősszel akarja csinálni a második diplomáját. Iszonyú okos pasi, és mindenketten imádjuk egymást. Ő nem csak egészségügyi területen belül ért mindenhez, ő is hasonló hozzám, mindenhez IS ért és profin végzi (kertészkedés, autószerelés stb, hiszen ezek a hobbijai). És itt jön a lényeg: mellette rendkívül butának érzem magam. Sokkal ügyesebb és okosabb nálam, és ez érződik is. Ha itthon valamit nem tudok megcsinálni, akkor csak annyit mond, hogy "állj félre, mert csak tönkreteszed", vagy "hagyd, inkább majd én megcsinálom!"

És végülis jogos, mert ő jobban csinálja a dolgokat. De olyan rosszul esik, hogyha kint valami nem jön össze, akkor beküld a házba. Mintha valami gyerek lennék. "Julika, ne rendetlenkedj a konyhába, menj fel a szobádba!" <-- Kábé ez játszódik le a fejemben.

Amíg a szüleimmel laktam (nekik csak érettségiük van, meg egy fix állásuk 30 éve), tőlük is mindig azt kaptam 10 éves korom óta, hogy "életrevalótlan vagyok" és "ha nem szólnánk rád, levegőt sem vennél".

Szóval ha elmesélem nekik, hogy egy új dolgot tanultam, vagy rájöttem valamire, akkor anyu annyit mond rá, hogy "értelmesebb dolgokkal is foglalkozhatnál", apu pedig kétféle választ ad: vagy anyut ismétli, vagy megdicsér.

De ha elrontok valamit, akkor mindig leszólnak "ugye megmondtam?" vagy "mert nem tudod megcsinálni, ezen nem kell csodálkozni!".

Én úgy gondolom, hogy valamiért eddig mindig olyan munkahelyekre terelt a sors, ahol vakok között vagyok a félszemű.

Igazából nincs "szuperképességem", sőt, egy átlag alatti ember vagyok, aki az átlag emberek között béna, de a bénák között az ügyes és csodálatos mindenes személy szerepét tölti be.

Ha ismerőseimmel találkozom, mindenki irigykedik rám "de okos vagy!", "de ügyes vagy!", "bárcsak olyan lennék, mint te!",

de amikor a barátom társasával, vagy a szüleimmel találkozom, ott inkább csöndben maradok, mert ha megszólalok, abból már kiszűrődik, mennyire buta és laikus gondolkodású vagyok.

Ti hogy látjátok?

Egoista vagyok? Vagy épp ellenkezőleg; önbizalomhiányos, aki így éli ki magát?

Tudom, nem vagyok egy lángész, vagy ezermester, de büszke vagyok arra a tudásra, amit eddig életemben megszereztem. De mindig van nálam felnőttesebb és komolyabb viselkedésű ember, aki mellett úgy érzem, mintha az a kis mimóza 10 éves kislány lennék, és csak csöndben ülnék, hátul a sarokban.