Miért ennyire mimózák a nők?

Én ismertem nagyon nem mimóza nőket, na azok minden szívbaj nélkül elküldték az embert a drága mamájába.

Azoknál meg azon csodálkoztam, hogy nem féltek a következményektől.

Amúgy meg alternatív kérdés: a férfiak miért ilyen bugyuták, hogy ha egy nő rendes, kedves ember módjára bánik velük, akkor azt közeledésnek veszik??

Vagy ha azt mondom neki, hogy bocs van barátom. Erre azt mondja, hogy "tudom, hogy hazudsz és nincs".

Nemhogy elfogadná, hogy nem lett bunkón visszautasítva.

Én tinédzserkoromban simán nemet mondtam, de sokszor az volt, hogy ezt nem fogta fel az illető. Vagy úgy élte meg, hogy akkor engem meg kell hódítani, vagy magyarázatot követelt. Nyilván vannak/voltak normális fiúk/férfiak, sőt belőlük van több, de ha már a sokadik pasi elől kell menekülnöd, mert nem hagy békén, akkor a következőt inkább más módszerrel próbálod lekoptatni ("nem akarok kapcsolatot" vagy "leszbikus vagyok" vagy bármi). Szóval huszonévesen eljutottam oda, hogy én is így köntörfalaztam a rossz tapasztalatok miatt. Mondjuk fogdosásig sosem jutott el a dolog, verbális békén nem hagyás volt mindig.

Ma már 37 vagyok, nyilván kevesebben nyomulnak, de már megint van annyi önbizalmam, hogy hangosan és érthetően nemet mondok, és pont leszarom, ha utána is próbálkozik az illető, legfeljebben emeltebb hangom küldöm el az anyjába.

"Vannak kivételek, de az intrók... sajna jórészt átmennek hópihébe, akik elbőgik magukat egy szép naplementétől, és egy legyet se hessegetnének el, nehogy kellemetlenséget okozzanak vele a légynek"

Sajna? Ne haragudj, hogy a túlérzékenységem zavar téged, de nem értem miért baj az, hogy odafigyelek a környezetemre és ebbe az állatok is beletartoznak, illetve értékelek olyan "apróságokat" is, mint egy naplemente. El nem sírom magam rajta, de ha egy filmben valami megható jelenet van, mindig elsírom magam. Ilyen vagyok, így születtem, de én nem bánom, akkor téged miért zavar...?