Másoknak vagy magadnak tudsz jobban megbocsájtani? Miért?

Másoknak.

Próbálom feldolgozni, és kibeszélni is.

Magamnak nincs miért megbocsájtanom, mert TUDATOSAN soha nem bántok senkit.

Másokkal meg úgy vagyok, hogyha nagyon közeli hozzátartozóm bántott meg, akkor idővel - ha tesz is érte - akkor megbocsájtok, de sajnos a nagy dolgokat nem felejtem el soha.

Egy idegen, 816-ik akárkinek meg nincs mit megbocsájtanom, mert fel sem veszem a hülyeségeit és nagy valószínűséggel másnapra el is felejtem.

Az az én problémám hogy nekem manapság már egyik se megy könnyen, kicsit se. Régen kapásból azt mondtam volna hogy magammal szemben sokkal könyörtelenebb vagyok mint másokkal, ami önmagában is egy probléma. Így visszagondolva egy rakás jelentéktelenség miatt ostoroztam magam sokáig.

Másokkal kapcsolatban általában kifelé úgy reagálok ahogy "illik", nem problémázok stb. De belül az évek során csak gyűlnek a vélt vagy valós sérelmek és komolyan mondom nem tudom mi lesz így belőlem.

Igazából ez attól függ a mások kiket takarnak.

Idegen: ha megbánt/beszól, max 1 hétig pattogok rajta, aztán elfelejtem

Valaki, akit szeretek: Fáj amit mond, de próbálom vele megbeszélni, ha bocsánatot kér és sikerül jó élményeket okoznia nekem, akkor megbocsátok

Valaki, akit nem szeretek: már magának a nem szeretésnek is oka van, mert én minden embert szeretek/semlegesnek tartok, míg okot nem ad rá, hogy ne így gondoljam. Pl egyik rokonom traumatizálta az egész gyerekkorom, emiatt sosem tudtam megszeretni, és bármit mond/tesz, elraktározza az agyam és még egy pontként jelenik meg a "miért nem szeretlek" listámon

Önmagam: senkinek se ártok ok nélkül, de olyan dolgok miatt is bocsánatot kérek, ami apróság, mert félek, hogy zavarok másokat vagy pofátlan vagyok, meg ilyesmi. Sokszor ostorozom magam amiatt, hogy nincs elég pontom egy teszten (pl most a töri érettségim 1. felén), hogy nem vagyok elég jó nővér, nem tartottam be a fogadalmam miszerint x idő alatt y dolgot megcsinálok. Szóval eléggé negatív fénybe látom magam, pedig tudom, hogy vannak értékeim, intelligens vagyok és kedves, de valahogy sosem felelek meg se külsőre, se teljesítményre magamnak, bármennyire igyekszem, főleg azért, mert mindig kapok valami beszólást/kinevetést másoktól.

Szóval a nagy "trauma-beszéd" után, sorrendbe raknám legkönnyebbtől legnehezebbig:

idegenek<olyanok, akiket szeretek<önmagam(hullámzó viszonyom van magammal, mindig törekszem "megjavulni")<olyanok, akiket nem szeretek

19/l

#6 vagyok, nem tudom nekem szólt-e, de köszönöm!

Az a baj, hogy megfelési vágyam van, de hatalmas és addig nem felelek meg magamnak, míg mindenki "csak jót vagy semmit" mond rólam, mint egy halottról. Általánosban a tanárok és a szüleim ezt csinálták, így könnyen átvészeltem a bántalmazást, volt önbizalmam, amivel visszaszóltam. Középsuliban nem bántott senki, de rossz jegyeim lettek, a szüleimnek és tanárainak se feleltem meg, társasági életem meg annyira nem volt sok, így nem kaptam túl sok pozitív visszajelzést, így megcsömörlöttem.

Egészen addig, míg kaptam egy biztató "miért nem tanulsz b+" jellegű fejmosást egy barátomtól, azóta viszont maximális vagyok és a 4-es kb olyan jeggyé vált számomra, mint másnak a 2-es, a 3-as meg kb felér a bukással, ha valamiből 5-öst kapok, akkor azon gondolkodok, hogy nem érdemlem meg/úristen, majdnem 4-es/basszus, miért nem hibátlan. A szüleim meg: apám nem szereti ha jól tanulok, anyámnak meg mindenből 4-es vagy jobb jegy kéne, úgyhogy egyiknek se tudok megfelelni sajnos a 4.2-es átlagommal.

Mindenesetre ez a kérdés felnyitotta a szemem, hogy tényleg szükségem lenne valami önfejlesztő könyvre/pszichológusra, mert nagyon nem szeretem magam és, ha így maradok, sosem lesz egészséges családom a jövőben.://