Tényleg akkora bűn, hogy közel 20 évesen, bár szeretem apámat, nincs igazán igényem rá, hogy programokat csináljak vele + nem akarok mindig kutyákkal lenni + vele? //hosszú kifejtés//

Előzményként: anyám és apám óvodáskoromban külön mentek, aztán anyám el is hagyott. Apám nevel azóta, akinek ezalatt az idő alatt 1 barátnője volt. Mindig apás voltam. Nagyon sokáig apámon csüngten, ez betudható annak is, hogy egyik szülőm elhagyott. Plusz egy szobában és egy kihúzható ágyban is voltunk 10 éven át, mert sajnos a másik szobában apám nevelőapja volt, aki haszonélvezőként nem adta áldását rá, hogy eladjuk a lakást, apám meg, mint tulajdonos, nem tudott mit tenni.

Jelen: 19 éves vagyok, közel 20. Előző évben meglett a szakmám, következő évben érettségizek, utána egyetem vagy még egy szakma. A távoktatás miatt hónapok óta naponta 23, van amikor 24 órát vagyok a kutyáimmal a lakásban. Imádom őket, de időnként elég. Sosem voltam eljárós, apám mégis azt veti szememre, hogy azért lett elegem, mert nem mozdulok ki. Ő ellentétem, 12 órát dolgozik, heti 2 szabadnappal, amin megvan sértve, ha nem akarok vele programot csinálni, mert úgyis keveset vagyunk együtt. Két ellentétek személyiség vagyunk. Párkapcsolatot nem akar, és kiskoromban szintén 12 órázott, nem tudott annyit velem lenni, mint szeretett volna. Szerintem ennek a levét iszom + magányos.

Én viszont nem igénylem. Szeretem, hálás vagyok neki, de elég nekem a közös bevásárlás és az itthon töltött percek. 14 évesen már pont nem tapadtam rá, de elviseltem, hogy osztoznunk kell, nem ő tehetett róla. De már, ennyi idősen, csak mert nem járok bulizni se inni a haverokkal, arra sem, hogy a kutyákkal kirándulni menjünk apámmal. Ő meg vérig sértve érzi magát, hogy: "persze, xarjuk le az öreg fejét" - mondta ő. Ma meg azon akadt ki, hogy az előző héten miért csütörtökre fogadtam el az oltás időpontját, amiért aztán péntekre tettem át a csomagom kiszállítását, mert így már megint nem tudunk ketten sehova menni.

Tudom, egy nap meghal, élvezzem ki amíg lehet, de ez nem jelenti azt, hogy erőszakoljam meg magam, hogy menjek, aztán apám azért is beszól nekem, hogy látszik, hogy nincs kedvem az egészhez. Időnként a bevásárlást is úgy képzeli el, hogy mi + kutyák, aztán várnak a kocsiban, vagy bolt előtt. Mondom neki, biztos nem. Vagy felőlem viheti őket, de akkor én nem megyek.