Milyen lelki gondodat győzted le életed során önerőből, pszichológus segítsége nélkül?

Engem kb 10 éves korom óta eldobott az anyám, de nem úgy, hogy megvált tőlem, hanem érzelmi téren. Nem tudom a mai napig, mi baja velem, itt vagyok 20 éves. 2 lánytesóm van még, őket imádja, én, a középső estem ki. Rengeteg vita, voltam már neki mindenféle krva, meg pénzéhes, miegymás, és szerintem azért utál ennyire, mert engem nem akart, csak nem tudott elvetetni. Más okot nem tudok, én kiscsiként imádtam őt, a gyermeki naivság elvakított. Aztán ahogy nőttem, realizáltam a dolgokat, soha nem kérdezte, mi a bajom, hogy érzem magam, soha nem kért bocsánatot, nem kérdezte, ebből-abból kérek-e, és ha problémázni kezdtem, kis híján elküldött otthonról. Én végeztem a házimunkát, meg még a mai napig is, és semmi köszönet. Nem kaok a boltból semmit, ha vásárolni mennek. Ki akarták dobni a tengerimalacaimat, de szerencsére van egy párom, akivel hamarosan összeköltözünk, és végleg itthagyhatom őket. Már nagyon régóta nem érzem és nevezem családnak. Sok évig senkim se volt, se barátok, se társ, se rokonok, nem számíthattam senkire, emiatt sokszor voltak depis időszakaim, volt, hogy pszichológus helyett pszichiátriára akartak bevinni, de azt egyszer se kérdezték meg, mi bajom. Én viszont mondtam már nekik, de ma már úgy vagyok vele, tűrök, hogy aztán jobb legyen. Nem csak a suliban, de itthon is egy kiközösített sz*rdarab voltam, és egyáltalán nem a kinézetem miatt. Mondta már anyám, hogy ne menjek a temetésére se, pusztán azért, mert nem akartam hazamenni és inkább ittam a parkban. Sokszor megkaptam, hogy a személyiségem a baj, de szerintem egyáltalán nem, én szimplán csak nyomorultnak születtem, de ezt biztos mások is gondolták már magukról.

Mostanában egyre nehezebb jókedvűnek lennem, talán a túl sok stressz, a fentebb leírtak és a vizsga miatt (okj).

Szerencsére, vagy nem, sose kellett pszichológus, viszont a páromnak rengeteget köszönhetek, aki igyekszik visszaadni minden szeretetet és támogatást, amit eddig nem kaptam meg senkitől. Mielőtt ő nem volt, igyekeztem megtartani magamat a teljes összeomlás felett, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Nem tűnik mély sztorinak, mégis volt, hogy minden nap mélypont alatt voltam. Ha szép dologra kell gondolnom, akkor semmilyen családképem nincs, ellenben mindig motivál, amikor a közös lakásunkat tervezgetem, vagy egyéb ilyen dolgok. Írhattam volna hosszabbatt, de a lényeg kell, ami meg ez :D

20/L

Kóros szorongás, önbizalom hiány, öngyilkosság tervezése.

Konkréten nem tudtam elhagyni a lakást, csak 20 perc ide-oda sétálgatás után az ajtó körül.

Senkivel sem beszéltem.

Fél évvel később, heti szinten 3-4 lánnyal találkoztam Tinderről, még futni is csak vadidegenekkel jártam a Margit szigetre.

Olyan szinten elvette az életem, hogy mások társaságát keresem, hogy utólagosan passzivizáltatni kellett az egyetemi félévemet, mert nulla kreditet értem el a sok randi és beszélgetés miatt.

Amit megtudtam tenni, mert ekkor félig meddig rehabilitáltan elmentem egy pszichológushoz, hogy adjon valami igazolást, hogy mentális probléma miatt képtelen voltam elvégezni a félévet.

Konkrétan nem akart elengedni az első alkalom után az irodájából anélkül a pszichiáter, hogy beleegyezek hogy valamilyen intézménybe elvonulok kezelésre, mert az első 45 perces alkalomkor csak a rossz dolgokat mondtam elneki, mert elég sok volt és még bele sem tudtam kezdeni az utána történő hosszú öngyógyulásba.

Szóval sikeresen utólagosan passzivizáltam.

A szorongás nagy része eltünt, már egyátalán nem gondolkozom azon, hogy mit hogyan csinálok és hogy az megfelelő-e, csak megcsinálom.

Már lassan 2 éve tartós párkapcsolatban vagyok, együtt is élünk már.

Igazából szinte teljesen felépültem.

Egyedül azt érzem, hogy kevés a tapasztalatom. Nem minden szituációban tudom pontosan eldönteni, hogy mi a helyes reakció vagy ha tudom is nem tudom imitálni és természetesen nem jön, mert soha sem kommunikáltam ennyit más emberekkel.

Még "tanuló" fázisban vagyok, míg a többi extrovertált profi ebben. Hiába vagyok jó úton 3 éve, ez egy hosszú folyamat.

Szexuális abúzus gyermekként, gyermekbántalmazás (természetesen itt is én voltam a gyerek) szülés utáni depresszió. Bár dühöt érzek még az első kettő vonatkozásában. Tehát végülis nem tudom hogy ez most feldolgozott állapotnak számít-e vagy sem.

De vannak még olyanok, amiket sajnos nem tudtam feldolgozni és elfogadni. Azokhoz tisztában vagyok vele hogy szakember segítsége kell(ene). Még nem vettem rá magam.

6os vagyok. Igen, igazad van (7es), a szülés utáni depressziómnál mentem pszichológushoz, és átraktak az intézményvezető pszichiáterhez. Annyira mint az a nő, még soha nem alázptt meg senki úgy emberi mivoltomban.

Ezért is mondtam hogy még nem vettem rá magam. Újból. Csak ezt nem írtam le.