Képmutató-e az az ember, aki nem hisz ugyan istenben, és nem is vallásos, de a gyerekeit egyházi iskolába íratja be a színvonalas oktatás miatt?

Az a képmutató, aki azért jár templomba mert az a szokása, ott eljátsza a hívő ember szerepét majd hazaérve elfelejt mindent.

Tehát szó szerint veszi azt hogy "hinni a templomban kell", holott aki vallásos a templomon kívül is a vallásnak megfelelően éli az életét.

A kérdésre válaszolva, szerintem nem képmutató, a gyerekének akar jót azzal hogy "színvonalas" oktatásban részesíti, viszont ezekben az iskolákban a gyerekek nem veszik komolyan a vallást, ugyanazt csinálják mint egy normál iskolában. Az pedig hogy egyházi iskola és próbálják megtartani az ezzel járó hagyományokat a tanárok is csak nyűgnek veszik az egészet. Szerintem nem az a képmutató aki beíratja a gyerekét, hanem az a képmutató aki úgy jár oda hogy nem vallásos (tanár, diák egyaránt).

Jó kérdés. Egy kicsit igen... de talán nem képmutatásnak nevezném, vagy talán nem ez a legjobb szó rá, hanem inkább valamiféle szándékos vakságnak és kvázi kétszínűségnek... Mert egyfelől ez implicite beismerése annak, hogy ált. az ilyen intézményben valamiért érték-esebb szó szerint a tanítás bizonyos jól meghatározható értékek mentén; hogy egyáltalán nem pusztán tantárgyak oktatása, hanem mondjuk nevelés is folyik, mint a tanítás része, illetve vélelmezhető, hogy a tanárok jó része is egyfajta hivatás, -illetve küldetéstudattal végzi a munkáját, ami a személyes hitén, világnézetén alapul. Valamint megint csak vélelmezhető, hogy a diák emberanyag is - hogy így mondjam - jellemzően és többségében olyan, mint akik a családi környezetből is egyfajta értékrendet már eleve valamilyen szinten magukkal hoztak, ált. jó nevelést kaptak. S mint ilyenek, azt feltételezhető róluk, amennyiben ilyen intézménybe íratod a gyereked, hogy pl. nem lefelé fogják húzni, akár magatartás, illetve tanulmányi eredmények tekintetében.

Másfelől, amiért is Jánusz arcú szerintem ez a dolog, hogy mindezen bennfoglalt beismerés ellenére a kérdésedben szereplő szülő a saját életére nézve mégsem tartja követendőnek azt az utat úgymond, vagy értékrendet, amit egyébként jónak ismer el. Ezt a "kétszínűséget" ebben az értelemben elsősorban pusztán leírólag nevezném annak, és nem feltétlenül társítanék hozzá erkölcsi minőséget; más kérdés, hogy ennek a magatartásnak a miértjeit tovább boncolgatva és annak gyökereinél már általában szerintem lehetne...