Éreztél már úgy, hogy annyira kiábrándultál az emberekből, meg a társadalomból, hogy legszívesebben örök időkig egy lakatlan szigeten, vagy egy barlangban élnél, élethosszig tartó magányban ?

Ha arra gondolok, hogy a mai társadalomban mennyi stressz és frusztráció éri az embert, meg hányan taposnak beléd életed során... Lehet nem is annyira elrugaszkodott ötlet az örök magány...

Max nincs Meki, meg KFC... Nem halálos.. Ha már tényleg semmi életösztön nincs bennem, lehet tényleg elmegyek valahova örök száműzetésbe... Sokszor gondolkoztam ilyenen.. Cserébe lemondanék a kényelemről. De az emberek okozta stresszről is.

Persze enni kell, inni kell, el kell látni magam, különben meghalok. De egy lelki hulla vagyok, annyi sok rossz dolgon mentem keresztül. Az emberek egy-egy gúnyos megjegyzése, vagy sértése olykor fájdalmasabb, mintha kést szúrnának beléd..

A testem él, azt érzem, de a lélek bennem meghalt. Egy lelketlen üres zombi vagyok.

És az a furcsa kettősség van bennem, hogy semmi kedvem élni és nincs kedvem létezni sem, ugyanakkor az életösztönöm még mindig valamelyest erősebb a halálvágynál.

Tehát hogy enni, inni kell stb... Vajon eljuthat arra a pontra az ember, amikor az életösztön is kihuny benne, mint a pislákoló mécses lángja ?

8: Igen, vannak fiziológiai szükségletek, amit ki kell elégíteni.

De egy lelki roncs vagyok teljesen, annyi kárt okoztak nekem az emberek és nem bírom feldolgozni. Nagyon sok rosszat, utálatot kaptam emberektől.

Nem tudom ezt feldolgozni és teljesen befagyott a lelkem. Ígs kell leélni az egész életem, zombiként ? A múlt sérelmeit nem bírom feldolgozni.

Sőt, sokszor azon gondolkozom, hogy azért kaptam ezt a sok rosszat, mert megérdemlem.

Családi problémák, barátai kapcsolataim tönkrementek mind, totál elesettség érzése. Biztos ez jár nekem...