Nekem miért nincs szükségem szeretetre?

Valamilyen szinten társaságra, mások segítségére természetesen van. De szeretetre, empátiára nincs. Mit gondoltok erről? Nem is igazán a miért a kérdés, hanem az, hogy hogyan tudtam magamban a szeretet iránti szükségletet ilyen jól eltörölni? Pedig lenne aki szeretne, de nincs rá szükségem, nem is tudom érzékelni. Van az az állapot, amikor elfojtod ezt a vágyat és egy idő után kitör belőled az egész. De nekem nem ilyen, nem olyan, mintha egy dobozba próbálnám elzárni, hanem olyan, mintha a szeretet, ami érkezik, az egy feneketlen lukba esne, egy hatalmas űrbe, ami soha nem telik meg. Szóval nem vívok belső csatákat, hogy elfojtsam, természetesen jön ez az egész. Azokat se lököm el, akik szeretni akarnak, pusztán nem jelent semmit a szeretetük. Ti mit éreztek, amikor nem vagytok szeretve, szenvedtek tőle, vagy nektek sincs rá szükségetek? Hogyhogy nekem nem okoz szenvedést a hiánya? Vagy egy idő után senkinek se okoz?

Tisztában vagyok vele, hogy ez ilyen védekezési reflex izé. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy hogyan tud nekem ez ilyen hatékonyan és stabilan működni.