Tudatos gyermektelenek! Boldogok vagytok?

Igaz nekem màr van.

És utólag látom csak azt hogy mit kellett volna értékelnem, amibe bele sem gondoltam.

És az a karrierèpítő szabadságom..

Korábban nemhogy sok munkahelyet kipróbáltam, hanem több várost is, külföldön is több tartományt is, ha nem tetszett vmi simán felmondtam néztem a kövi helyet, az sem számitott ha a fizum 2 hétig tart csak ki és SOS kell másik melo, képes voltam annyi pénzzel is nekivágni bàrminek hogy csak vinatjegyre valom volt.

Olyanokat kockáztattam (a lakhelyem sem volt sokszor biztos), ami lehet "normális"ember fejében még csak meg sem fordult volna.

De aki nem mer az nem nyer és nem kaszál nagyot - mindig így voltam vele, nálam nem letezik komfortzóna.

Nos gyerek mellett meg évek ota egy munkahely, egy lakhely, fő a biztonság meg az óvatos liánozás, ezért gyakorta szívok(nem merek eldobni alulfizető állást stb)

És amikor molesztált a főnököm és kicsinált idegileg 1,5 éves kisgyerek mellett akit el kellett látnom, és ezèrt fel kellett mondabim kamikáze a semmibe, ugy hogy másnaptol azt sem tudtam mit adok neki enni, ami gyerek nélkül dalolva ment hogy dobálom a munkahelyeket, az gyerekkel felért egy öngyilkossági kamikaze merénylettel is. Ugrás a semmibe.

A nincstelenségbe.

Az úgy komoly volt..

Igen. Engem megnyugtat a tudat, hogy beláttam a szülői szerepkörre alkalmatlanságomat és a folyamatosan körül ölelő bizonytalanság is megerősített abban, hogy részemről a leghelyesebb utat választottam.

Nem magyarázatokat gyártottam és másokat támadtam a legkülönfélébb kifogások legyártásával párhuzamban, hanem beláttam, hogy belőlem rossz apa lett volna. Egy leendő emberből már biztos, hogy nem lett antiszociális, idegbeteg állat, - mert nem tudtam volna neki mindent megadni, ami által emberré tudtam volna faragni. Jobb így a világnak és nekem is. Nekem a felelősségtudatom is dolgozott a legbelső énemben: én azt gondoltam magamról, hogy nem elég csak legyártani egy gyereket és az állami ajtófélfákon dörömbölni meghatározott időközönként a támogatásokért. Ha önerőből nem megy, senkinek nem fogok kuncsorogni, senki előtt nem fogok megalázkodni, és főleg takarózni, mentegetőzni bármilyen élethelyzetben azzal, hogy "de kérem, nekem van egy (2, 3, 5...) gyerekem"!. Ha egy országban ilyen bizonytalanság van folyamatosan, mint itt, akkor csak a leggazdagabbak tehetik meg azt, hogy éppen aktuális hangulatuk szerint szaporodjanak, - nem fogok beállni egy 75000 km-es sor végére megalázkodva. Ez az ország nem méltó arra, hogy normális ember benne szaporodjon, adófizetőket "gyártson"! Tisztában vagyok azzal, hogy nyomorult magányban fogom lehúzni a rolót, de inkább ez, mint hogy egy egész életen keresztül megalázkodva, másokon kíméletlenül átgázolva, segélyekért, támogatásokért kuncsorogva éljek!

Én már gyerekként is utáltam a gyerekeket. 😅 Egészen fiatal korom óta tudom, hogy nem akarok gyereket. Sem sajátot sem másét. Egyszerűen ez a gén hiányzik belőlem.

Nem kell hallgatnom a hisztiket, nem kell alkalmazkodni óvónénikhez, tanárnénikhez, nincs éjszakai vonyítás, nem romlik meg a kapcsolatom miatta, nem kenik össze takonnyal a kocsim, nem kell este 7 után még pelenkáért rohangálni stb... De főleg azt élvezem hogy nekem nem kell annyit küzdeni és szenvedni mint akinek van 1-2-3 gyereke.

És mint mondtam egyik párkapcsolatot sem rontja el....

Igen, boldog vagyok. Az egyetlen dolog, ami irritál, hogy mások még meg akarnak győzni arról, hogy szükségem van egy gyerekre és mentális betegnek meg önmagának hazudónak állítanak be, ha én továbbra is azt mondom, hogy nem, nincs.

Ezt leszámítva szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok, oda megyek, ahova akarok, nem járat le senki, akit viszek magammal, nem kell égnie a pofámnak a büfis ruha meg a hangos ordítás miatt. Tisztaság van itthon, így haza pihenni és feltöltődni jövök, motivál, hogy már most, fiatalon sincs gondom az anyagiakra és senki sem fogja elenni a pénzem, így idős koromra a karrieremnek hála (amit nem vág ketté senki) pedig főleg lesz egy valag pénzem, tehát nyugodtan mehetek majd nyugdíjba, biztosítva magamnak esetlegesen a minőségi orvosi és ápolói ellátást. Nem okoskodik senki bele a dolgaimba, nem piszkálnak minden miatt, hogy milyen szar szülő vagyok, csak egy dolog miatt: hogy nem vagyok szülő, az pedig apróság. Megmarad a kapcsolatom és a testem is épségben, mert az energiámat tudom edzésre fordítani, a szeretetemet meg a páromra. Jó, hogy tudok törődni a barátaimmal és más szeretteimmel, akik nem koptatnak le azért, mert csak a gyerekemmel kapcsolatos teljesen érdektelen, helyenként undorító témákról tudok beszélni és nincs az, hogy már 8-kor lövik nekem is a pizsit, így nem tudok velük menni sehova. Nincs semmilyen irritáló tényező, ami tönkretenné az emberi kapcsolataimat, amivel az agysorvasztó játékok és otthon ülés munka helyett leépítene szellemileg, aminek hála a fogaim, a hajam és az egész szervezetem 10 évet öregedne egy év alatt.

Néha belegondolok, hogy milyen jó lenne egy kis embernek segíteni elindulni az életben, tanítgatni, nevelgetni... Aztán rájövök, hogy ezt vonyítás és kínok nélkül el tudom érni úgy is, ha veszek mégegy kutyát, akivel végigjárjuk a kutyasulit vagy ha elvégzek egy tanácsadói vagy pedagógusi képzést. Vagy nekiállok a doktori képzésnek és elmegyek egyetemre tanítani a "babákat". Aztán mégis a nyugalomba érek haza.

Eleve nincs ilyen, hogy "boldog vagyok".

Az ember időnként boldog, időnként semleges, és időnként meg nem, konstans boldogság nem létezik.

Abban biztos vagyok, hogy az én életemben és értékrendem szerint, ha lenne gyerekem, az jóval több stresszt, idegességet, és ezáltal boldogtalanságot jelentene, mint most, hogy nincs gyerekem.

Nem a gyerektelenség miatt nem vagyok boldog.

De határozottan kijelenthetem, hogy csak előnyét érzem, hogy nincs és nem tudom a legkisebb mértékben sem elképzelni, hogy lenne. Sőt, mondhatni úgy, cseppet sem lennék boldog, ha lenne.