Hogy állhatnék bosszút apámon?

Sziasztok, aki féregnek nevezett arra csak annyit reagálnék, hogy a könyörület, amiről papolsz belőled is hiányzik, pontosan ezzel a kommenttel mutattad meg, innentől kezdve pedig hiteltelen és álszent számomra, amit írogatsz. Teljesen jól rávilágítottak itt mások a bűntudatkeltő (ál)keresztény gondolkodásodra, ami káros és mérgező, és aminek következtében ennyi az ok nélkül bántalmazott gyerek világszerte. Pontosan te és a hozzád hasonlók az okai a legrosszabb dolgoknak (agresszorokkal való szimpatizálás) és ti meg is érdemlitek, hogy akinek van hozzá töke akkorát rúgjon rajtatok, hogy eltaknyoltok egy életre. Te is meg fogod kapni a magadét, hidd csak el. Nem véletlenül véded apám, tuti, hogy nem tiszta a lelkiismereted, de javaslom a saját házad tájékán sepregess, mert az enyém tiszta és NEM én vagyok az, akinek mások bosszújától kéne tartanom, mert veled ellentétben nem szokásom kedvtelésből mások lelkébe (de főleg nem a saját gyerekemébe) ok nélkül kést döfködni és még élvezni is azt. A környezetemben lévők kifejezetten szeretnek, akiket pedig én szeretek, azokat felemelem, nem pedig lehúzom. Nem kell sok ész hozzá, hogy lássam: te tipikusan az az ember vagy, akinek még a szeretete is nyomasztó mások számára. Egy valamit mondok neked: Isten már bünteti apámat, engem pedig jutalmaz. Mert látja az ember lelkét, és apámmal ellentétben én egy jó lelkű ember vagyok. A bosszúvágyam pedig ugyanúgy emberi. Az ő szintjére pedig akkor süllyednék le (és CSAK akkor), ha nemzenék két gyereket saját döntésem alapján, majd ezen két gyerek lelkét használnám fel eszköznek / felületnek arra, hogy életem minden létező keserűségét és dühét évtizedeken át legyen hol kiélnem. Apám sosem mondott ellent az apjának, vagy az anyjának. Sosem mondta el nekik a fájdalmait. Helyette gyereket csinált, hogy az apjától, anyjától, élettől kapott fájdalmaiért valakit megbüntethessen. Hiszen vele is ezt tették, akkor az a megoldás, hogy csinál gyereked és ő is megtehesse. Soha nem vállalt felelősséget az életéért, ami ott kezdődött volna, hogy őszinte a szüleivel az érzéseit illetően. Én mindig őszinte voltam magamhoz is, és szüleimhez is, akiknek próbáltam elmondani a dolgokat. De senkit sem érdekelt. Az őszinteségemért és azért, mert próbáltam helyre hozni a kapcsolatunkat csak a bántást kaptam. Azzal is őszinte vagyok, hogy felvállalom a bosszú vágyam, ember vagyok és nem vagyok tökéletes. De hogy apámmal nem egy szinten vagyok, az 100%, és ezt nálad ezerszer okosabb emberek is megmondták már. Igen. Én vettem a bátorságot, hogy 100ezreket lapátoljak ki az ablakon, hogy megtaláljam a kellő segítséget. Hogy egy vadidegen szakember előtt felvállaljam önmagam és magamba nézzek. Hogy változzak és változtassak. Nem megfelelési kényszerből, hanem azért, hogy lelkileg egészségesebb legyek. Hogy legyek elég bátor magam mögött hagyni a múltamat és beengedjem az újat, ami nem azt a békasegge alatti szintet képviseli már, mint amit te is itt össze okoskodsz. Egyébként pedig apámnak a legfontosabb mindig is a büszkesége volt. Amit hajlandó volt önszántából feladni, de csak akkor, amikor már végleg elveszített miatta. Ugyanis többször hívott meg írt, de én csak annyit reagáltam erre, hogy ugyanazzal a cinizmussal rúgtam belé, amivel ő rugdosott engem egész életemben és amivel tönkre tette az én büszkeségem és önbecsülésem amiket annyira nehéz felhoznom egy egészséges szintre hogy sokszor még mindig bűntudatot érzek, ha nemet mondok valakinek például. Élj le 30 évet bűntudatban és szégyenben, mint én és utána beszélgethetünk a bosszúról. Amikor feladta apám a büszkeségét és keresni kezdett, akkor egyrészt gúnyt űztem az igyekezetéből, elmondtam neki, hogy egy utolsó nulla, egy semmirekellő szerencsétlen, és szánalmas, hogy ennyire gyenge abban, hogy elviselje az elutasítást. Nagyon sok csúnya dolgot kapott tőlem, mindezt akkor, amikor feladta a büszkeségét azzal hogy keresni kezdett mint egy pincsikutya, én a maradék büszkeségét is a sárba tiportam, mert az is csak önzés részéről hogy keres. Kell neki a szeretetem és gusztustalannak gondolom, hogy van pofája még mindig csak elvárni a szeretetet pont tőlem, akinek soha nem adott szeretetet, hanem csak bántást. Letiltottam a számát, email címét hogy már keresni se tudjon és az utolsó mondatom az volt felé, hogy legközelebb ha róla hallok, az a halálhíre legyen és az is csak azért, hogy pezsgőt bonthassak. Hogy mi tenne különbséget? Az, hogy ha bele nézne a saját lelkébe (ami nincs), látná a felelősségét a kapcsolatunk alakulásában és őszinte megbánással látná be a dolgokat és lenne töke ezt előttem is felvállalni ahelyett, hogy gyáván csak követeli tőlem a szeretetet. De sosem fogja átlátni az életét, azt hogy engem büntetett érte jogtalanul és ezért nincs joga szeretetet elvárni tőlem. És nem, nem hozott megváltást a "pezsgőt bontok ha meghalsz" szöveg sem mert nem érzem elég nagy rúgásnak ahhoz képest amiket én kaptam tőle. A büszkeségét pedig csak ugy tudnám megsemmisiteni teljesen ha egy kinzokamrában addig kinoznam mig bocsanatot nem ker, de tudom, hogy az se lenne öszinte ha megtenné. Az lenne szamomra elegtetel ha gyotorne a lelkiismeret es a büntudat. De nem fogja. Most is csak az önzés "gyötri" hogy miért nem szeretem, neki kell a szeretetem miért nem kapja meg. Semmi belátás. Már rég tudnia kéne a miérteket elmagyaráztam neki szamtalanszor.