Most akkor melyik a valódi énem?

Alapból visszafogottabb típus vagyok. Így érzem magam "komfortosan".

Viszont tudom, hogy ez a túl biztosság és visszafogottság 1-2 traumából ered a régmúltból. És emlékszem is arra, hogy kiskoromban ugyanolyan bolond és hülyéskedős voltam, mint néhány nagy nevettető haverom, akik mindig a középpontban vannak (a kifejezés pozitív értelmében).

Nagyon szeretnék én is végre felhőtlenül hülyéskedni és bolondozni (ami bizalmas társaságban megy is), de nyitottabb társaságban valami gátol benne és kényelmetlenül/megjátszva érzem magam egy kicsit, amikor így viselkedek. Olyan, mintha félnék valami kudarctól.

Tehát összességében komfortosan érzem magam így visszafogottan, ahogy most vagyok. Viszont folyamatosan érzek belülről egy feszítést, hogy úristen én olyan akarok lenni, mint kiskoromban, és mint a többi haverom, akik a "középpontban" vannak és "felnéznek" rájuk. Hiába érzem magam komfortosan, egyszerűen tudom, hogy sokkal több van bennem és idegesít a dolog, hogy gátol valami. Minden egyes alkalomban egy elszalasztott lehetőséget látok, ami egyre inkább "felemészt".