Pszichológus tud segíteni rajtam vajon?

Az a helyzet, hogy a problémáim jó része ott kezdődött, hogy pszichológia szakos hallgatóként be kellett lássam, hogy velem bizony problémák vannak, és ez a felismerés csak nehezíti az életem. Az meg főleg, hogy normális sosem leszek, de annyira helyrepofozhatnak hogy normálisabb életet éljek. Tehetetlenné tesz ez az érzés.

Egyszer valaki közölte velem,hogy a baj velem az, hogy eszem ágában sincs változtatni azokon a dolgokon, amik nem jók bennem, pedig tudom, hogy mik azok. Elég szorongó vagyok, negatív, realista (pesszimista), önbizalomhiányos és önértékelési zavaros. Félek a kudarctól, kritikától, rosszul kezelem azt.

Biztonságos kötődésű emberekkel sosem tudtam barátságot kialakítani, nekik minden bizonnyal teher vagyok, mert ők pontosan látják a határaikat és nem lennének képesek közösséget vállalni velem, aki "energiavámpír".

Úgy érzem, soha senkinek nem tudok megfelelni, a barátaimnak pedig hasonló gondjaik vannak mint nekem, "számkivettettek" vagyunk a társadalomban,introvertáltak, meg nem értettek.

Az emberek többsége csak azt látja, hogy hisztis vagyok. Pedig én belül nagyon szenvedek, és a hiszti az már a vége egy ilyen ciklusnak. Hangulatingadozásoktól én magam is nagyon szenvedek. Direkt sosem lennék képes ártani senkinek.

Gondoltam rá, hogy elkerülő személyiségzavarom van. A családomban vannak gondok, nagymamám 47 évesen öngyilkos lett, apa depresszív, a húgom pánikbeteg és bipoláris tünetei vannak. Édesanyám elég nárcisztikus, nagyon nehéz vele a viszonyom, mert nála sosem lehet tudni, hol a határ, sok vitánk volt, sokszor bántott érzelmileg, éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó (máskor meg nagyon büszke rám). A szüleim kapcsolata meg egy katasztrófa, mondhatni ideális volt az ő gondjaikat látva felnőni.

Párkapcsolatom sem volt soha, alkalmatlannak érzem magam erre, nem akarok csalódást okozni és olyan rossz pár lenni mint a szüleim.

Szeretnék egy normális életet, de a fiatal éveim már nem kaphatom vissza.

24/N