Mit tegyek, ha betegesen egyedül érzem magam, amikor hála az égnek semmi okom rá?

Nagyon hálás lehetek, hogy sok, több éve tartó barátságom van. Mindig van kivel megbeszéljem a dolgaim, és tudok programokat szervezni szinte amikor csak akarok.

Viszont amikor "uborkaszezon" van, és mindenkinek dolga van, vagy éppen már kibeszéltünk minden aktuális dolgot, teljesen egyedül érzem magam és szinte már depresszióba esek. Ha valaki 1 napig nem ír rám, én azt a barátságot már el is temettem magamban, mert biztos már megunt vagy hasonló.

Ez főleg akkor a legdurvább, amikor mindenkivel éppen ugyanarra a napra esik a "nem beszélős nap". Olyankor szinte világvégeként élem meg a dolgot.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sok ember szeretne a helyemben lenni, én sem panaszkodni jöttem, mert tényleg nagyon örülök, hogy jó helyzetben vagyok. Viszont pont emiatt tartom betegesnek a felfogásomat, hogy miért gondolok ilyen negatív dolgokra.

Tudni kell hozzá azt is, hogy régebben nem sok barátom volt, max. 1-2, és teljesen befelé forduló voltam. Manapság pedig az ellentéte vagyok. Ha egy fél napot interakció nélkül kell töltenem, már jönnek elő a magány tünetei.

Ez az egész depressziós dolog az utóbbi néhány hónapban erősödött fel bennem a vírus alatt, hiába közben is beszélek, találkozok a barátaimmal. Lehet, hogy ennek is van köze hozzá?

Hogyan tudnék "lenyugodni" és értékelni azt, ami van?