Hogyan tudnám magam jobban motiválni, hogy elérjem a kitűzött céljaimat? Vagy inkább a céljaimon kellene változtatni? (kérlek, olvasd el a leírást)

Állandóan félbehagyok dolgokat, de nem azért, mert rosszul megy, hanem azért, mert nincs türelmem végigjárni az utat. Nyelveket tudni szeretek, nem nyelveket tanulni. Edzett szeretek lenni, de edzeni nem szeretek. Nem élvezem a munkabefektetés folyamatát. És mellette nagyon magas a saját magamnak állított léc, mert azt aszerint állítottam be, hogy mit tudnék kihozni a képességeimből ideális körülmények között. És amúgy a képességeimből valóban sok mindenre futná, mégsem tartok sehol. Ezzel kelek, ezzel fekszem, és egy eseménytelen pokol az életem.

Amihez értek, azt mind akkor szedtem fel, amikor még nem törődtem a léccel, hanem egyszerűen eljártam barátokkal edzeni, mert jó volt, vagy tanultam a nyelvet, mert élveztem, hogy én vagyok az osztály legjobbja. Mióta kikerültem középiskolából, úgy érzem, csak loholok a felállított eszményem után, és nem tudok lemondani róla, mert értéktelen senkinek érzem magam, ha nem teljesül. Igazából nem is annyira eszmény, mert én magától értetődő elvárásnak veszem, hogy egy ha egy nyelvbe belekezdek, akkor azt vigyem el legalább a C1-es szintig, vagy hogy mindig nagyon jó formában legyek és ne legyen rajtam semmi felesleg, vagy hogy legyen egy jól karbantartott önvédelmi tudásom. Meg még pár ehhez hasonló dolog. Viszont nincs motivációm a mindennapokban, hogy ezek felé haladjak. Ha belekezdek bármibe, mindig rám nehezedik, hogy mennyire sok munkát kell belefektetni, hogy ilyen alap dolgok meglegyenek, és már el is ment a kedvem tőle, mert ha nem tartom magam a célhoz, akkor az egy kudarcélmény. Ha meg beteljesül, akkor meg igazából nincs sikerélmény, mert annyira nem méltányolják ezt az emberek, mint amennyire sok energiát be kell fektetni, hogy elérjem ezeket. Igazából úgy érzem magam, mintha szüntelenül egy versenyben élnék, amiben nagyon le vagyok maradva, és azt sem tudom, hova kapjak, hogy behozzam a lemaradást. És akkor még mindig csak az "átlagos" szintet értem el, és hol van az még, amikor én leszek versenyelőnyben. És az egészben igazából semmi örömöm nincs, mert egy rivalizálás az egész.

Bocsánat, hogy ennyire elvittem a pszichológia felé. Nagyon későn fejlődő gyerek voltam, lehet, hogy ezért rögződött ez ennyire belém, mert megszoktam, hogy mindig én voltam a tornasor végén és sose érdekeltem a csajokat. Plusz, a szüleimtől is ezt a teljesítménykényszert tanultam el. Szeretném elengedni az egészet a francba és csak élni egy kicsit, de az az első, ami ilyenkor eszembe jut, hogy azzal is csak még jobban lemaradok a versenyben...