Csodabogár lennék a gondolkodásom alapján? Ti mit gondoltok?

Sajnos a kérdés lényege (?) nem jött át. Mi annyira csodás a gondolkodásodban? Miért gondolod magad valamilyen csodabogárnak? Vagy úgy gondolod, hogy azért vagy csodabogár, mert jobban bejön a helyszíni munkavégzés, mint a "home office"? Ehhez nem kell csodabogárnak lenni, személyiségtől, hozzáállástól, a munka jellegétől, illetve a körülményektől nagyban függ, hogy kinek melyik a hatékonyabb és/vagy kényelmesebb. Attól senki nem lesz különleges, hogy neki az egyik, vagy a másik forma jobban bejön.

Én informatikusként vagyok vele úgy, hogy szívesebben bejárok dolgozni, holott egyetlen szavamba kerülne, és mehetnék home office-ba. Pedig aztán nem vagyok valami hú, de extrovertált egyén, ráadásul amelyik munkatársakkal jobb viszonyban vagyok, ők mind home office-ba lettek küldve. Viszont vannak olyan munkafolyamatok, amiket sokkal könnyebb helyből végezni. Még a szerverhez is adódhat olyan helyzet, hogy fizikailag oda kell menni.

Ami a tanulást illeti: az, hogy ennyire macerás, és kis hatékonyságú az online oktatás, az - ha mélyebben belegondolunk - sok más problémára is segít rávilágítani. Való igaz, hogy - főleg kisebbeknél - egyáltalán nem előnyös ez, de felső tagozatban, és középiskolában akár még kifejezetten hatékony is lehetne a dolog.

Csakhogy!

Lehet duzzogni emiatt a kijelentésem miatt, de sok szülő egyszerűen nem nevezhető szülőnek. A gyerekkel nem foglalkoznak, az a jó nekik, ha minél tovább óvodában/iskolában van a gyermek, otthon meg inkább vesznek neki 5 évesen egy tabletet, csak hogy addig se kelljen foglalkozni vele. Én nem emlékszem olyanra, hogy akár anyu, akár a nagyszüleim ne segítettek volna szívesen a tanulásban. Persze, nyilván a tanár az nem hiába tanár, egy szülőtől nem várható el, hogy ugyanolyan pedagógiai és szaktárgyi ismeretekkel rendelkezzen, de azért az, amikor egy szülő képtelen segíteni egy általános iskola alsó tagozatos tananyagban, az rohadt nagy szégyen. Akkor ő minek járt iskolába? Hogy végzett el bármit is, ha neki a szorzótábla, helyesírás, vagy a négy alapművelet nem megy? Az már érthető, ha a középiskolás (különösképp a szakmai) tananyagból valamit nem ért. De ettől még lehet a gyermeknek segíteni a tanulásban. Rá lehet vezetni a megoldásra, ki lehet kérdezni tőle a leckét, meg aztán akkor sem dől össze a világ, ha a szülőre ragad valami a szakközépiskolás gyerkőc tananyagából. ;)

Egyszerűen a gyerekek nagy része magára van hagyva.

A digitális oktatás arra is segített rávilágítani, hogy mennyire torz a legtöbb gyermek jövőképe. Nem fogom az álszentet játszani, én sem voltam oda azért, hogy iskolába kellett járni, de már gyerekként tudtam, hogy nem szeretnék olyan munkát végezni, amit utálok, illetve ösztönösen szerettem volna minél többet megtudni a világról. Soha nem tudtam azt sem erénynek, sem előnynek érezni, ha valamit nem tudok. Az embert eredendően hajtja a kíváncsiság, hogy minél több midnent, minél alaposabban megismerjen. Csak ezt a kíváncsiságot sokakban a környezete egész egyszerűen kiirtja. Most, a digitális oktatás alatt lehet csak igazán jól látni, hogy ez mennyire aggasztó mértékű. Amikor már az alsó tagozatosok jelentős része is csak azt nézi, hogy hogyan tudna minél többet lógni, az egy mélyen elszomorító dolog.

Ehhez kapcsolódik, hogy sokan mennyire torz családképt látnak otthon. Az emebreknek egymásra nincs idejük, sok család egyenesen diszfunkcionális, a gyerek pedig esélyes, hogy olyanná válik, amilyen példát otthon lát. Apa szidja anyát, anya szidja apát, mindkettő szidja az iskolát, mert minek tanulni, ők sem tanultak, mégis valahogy éldegélnek, stb, stb.

Az oktatási rendszer pedig ezer sebből vérzik. Korszerűtlen módszerekkel tanítanak korszerűtlen ismeretanyagokat, emellett pedig senki nem készíti fel a tanulókat a mai kor kihívásaira.

Végül arra is rávilágított a jelen helyzet, hogy hiába tudjuk már 20 éve, hogy idővel a számítástechnika megkerülhetetlenül életünk része

lesz, a társadalom digitális felkészültsége nullához konvergál.