Szerintetek aki szenved a boldogtalanságtól és esélyét sem látja annak, hogy valaha kilábaljon a depressziójából, az tartozik annyival az esetleges szeretteinek, hogy az ő kedvükért ne vessen véget az életének?

Nem is úgy mondanám, hogy szomorú szoktam lenni, bár időnként az is, de gyakrabban érzek teljes űrt, azt, hogy semminek nincs értelme, amit csinálok, ahogyan egyébként az életnek in general sincsen; csupán annyi történik, hogy apró, mulandó hülyeségekkel lekötjük magunkat nap mint nap, néha sírunk, nevetünk, csalódunk, szeretünk, elesünk, felállunk, aztán egyszer csak leoltják a villanyt és megszűnik a tudatunk örökre. De bizonyára közrejátszottak olyan tényezők is a jelenlegi lelkiállapotom kialakulásában, mint a korán szétcsesződött család (itt jegyezném meg, hogy csak egy anyám és egy nagymamám van, a többi rokon vagy halott, vagy nem tartja a kapcsolatot velem 12 éves korom óta, vagy eleve meg sem született – egyke vagyok), az egykori alkesz nevelőapám, az, hogy a szerelmemet sem viszonozta senki soha, meg fene se tudja, hogy még mi. Nem egyetlen konkrét kiváltó oka van, amit be lehetne azonosítani, s azután megszüntetni, hanem eleve úgy nőttem fel, hogy közben a keserűség szép lassan beleépüljön a lényembe, és olyannyira szerves részemmé vált mostanra, hogy azt sem tudom megmondani, hol van a határ közötte és a személyiségem között, már amennyiben van egyáltalán. Nehogy azt higgyétek, hogy nem fordultam pszichológushoz, majd pszichiáterhez ezzel a problémával az évek folyamán, jelenleg is gyógyszeres terápián vagyok, csak egyre kevésbé érzem, hogy ez megoldást jelentene.

Mindenesetre nem az volt a tervem eredetileg, hogy kimondottan magamra hegyezzem ki a kérdést, őszintén érdekel az is, hogy milyen arányban gondolják úgy az emberek, hogy az a hülye/gyáva/szemét/önző, akinek megfordul ilyesmi a fejében.

Nem tudom, valójában probléma-e, hogy halandók vagyunk, de úgy tűnik, hogy a szememben ez már önmagában tét nélkülivé tesz mindent, szóval nem racionális megfontolás eredménye az, hogy még nem vontam ki magam a forgalomból, egyszerűen csak nem halt ki belőlem teljesen az életösztön (egyelőre). Illetve van valaki az életemben, aki közel áll hozzám és akiről tudom, hogy szintén nincs a helyzet magaslatán mentális egészség szempontjából. Attól félek, hogy ha hirtelen nem lennék, visszakerülne a pszichiátriára, ahol leszedálnák, és nem maradna esélye arra, hogy legalább ő boldoggá válhasson egyszer, vagy valami olyasmivé. Persze csomószor felmerül bennem, hogy talán csak túlértékelem a saját szerepemet/jelentőségemet és a valóságban kb. semmit nem osztanék vagy szoroznék, mert őt már sehogyan sem lehet "megmenteni".

Ne essék félreértés, én nem szeretnék keserű lenni, nem arról van szó, hogy hagyjon engem mindenki a p!csába, mert így érzem magam önazonosnak. Nem. Ami azt illeti, becsúsznak ennél felhangoltabb epizódok is nálam (papíron bipoláris vagyok, nem "simán" depressziós), de azok egyrészt rövidebb ideig tartanak, másrészt nem is ennyire intenzívek, mindig tudom olyankor, hogy jönni fog nemsoká egy látszólag ok nélküli fordulat, s azután mehet tovább minden a megszokott vergődős kerékvágásban. Tényleg nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mi lehet az a "megfelelő hatás", ami megszabadíthat ettől, eddig még nem jöttem rá.