Szerintetek aki szenved a boldogtalanságtól és esélyét sem látja annak, hogy valaha kilábaljon a depressziójából, az tartozik annyival az esetleges szeretteinek, hogy az ő kedvükért ne vessen véget az életének?

Az a "baj", hogy sejtésem szerint a többiek legrosszabb esetben is egy vagy két éven belül túl lennének rajtam, azután menne az életük tovább, mintha nem történt volna semmi, és ez a relatíve rövid ideig tartó szomorúság nem vethető össze azzal a spirállal, ami már nagyon rég magába szippantott és egyre mélyebbre és mélyebbre húz az idő előrehaladtával. Fene tudja, hogy hány évtizeden át fog tartani még, sajnos fiatal vagyok és a női felmenőim vígan elélgedélnek/tek 90-95 évekig anélkül, hogy valaha lett volna komolyabb egészségügyi problémájuk ez idő alatt.

*eléldegélnek