Hogyan fogadjam el, ha van egy kis fogyatékosságom?

Milyen jellegű fogyatékosság, mennyire van szükséged mások segítségére?

Van nekem is több is (pszichés eredetű), köztük olyan jellegű is, amitől a többség sosem lesz önálló. De nem akartam megadni magam az önsajnálatnak, tanultam tovább, most teljes munkaidőben dolgozom egy jó helyen, irodai környezetben. Nem ismerem a helyzeted, de nekem nagyon nagy segítség az (még ha nem hangzik szépen), hogy a környezetemben lévők nem tudnak a betegségeimről (csak az üzemorvos, HR-en is csak a "zöld papírt" adtam le), és így "egyenrangúként" kezelnek, nem sajnálnak, hogy jajj szegény stb. De szégyellni legbelül nem szégyellem, csak sajnos tudom jól, hogy az ember ezeket mindenki előtt nem vállalhatja fel. Nem tudom, milyen univerzális tanács létezik erre, és lehet, ez is egy közhely, de bízz annyira magadban hogy ne engedd, hogy a téged lesajnáló hangok visszahúzzanak.

Szerintem lényegtelen milyen fogyatékosságról van szó, téged ez tesz különlegessé. :)

Mások a te reakciód alapján fogják megítélni ha észreveszik, mondok egy példát. Ha társaságban vagy, de te a világ legtermészetesebb dolgaként nem is foglalkozol a fogyatékosságoddal, akkor a többiek sem fognak nagy feneket keríteni neki. Viszont ha azt látják, hogy stresszelsz rajta, akkor ők is ez alapján fognak hozzáállni, tehát még feltűnőbb lesz.

Egy szó mint 100, fogadd el magad! :)

"már nem olyan közvetlenek, vagy hogy is fejezzem ki magam: "Benne van a levegőben"

Ez egy öngerjesztő folyamat. Az emberek először azért ilyenek, mert nyilván szkatlan számukra, és nem tudják, hogyan kezeljék a dolgot. Ha te érezhető frusztrációt mutatsz ezzel kapcsolatban, ezt a bizonytalanságot csak megerősíted bennük. Azzal segíthetsz a folyamaton a leginkább, ha leveszed a terhet a vállukról azzal, hogy azt sugárzod kifelé, hogy téged ez nem zavar. Ha ezt érzik, őket sem fogja, mert nem gondolják, hogy az ő viselkedésükön bármi is múlna.