Miért vált ki ekkora ellenszenvet az, hogy én nem változni akarok, hanem boldog lenni?

Egy kapcsolat pont a változásokról szól, csak köznyelven "összecsiszolódásnak" nevezzük. Az nem működik, hogy csak az egyik fél alkalmazkodik, mert az a fél előbb-utóbb besokall és lelép. Az sem működik, hogy a másikat teljes mértékben meg akarjuk változtatni, mert előbb utóbb felrobban a bomba.

Mindenkinek megvan a maga kettyóssága, amit nem tud értelemszerűen teljes mértékben leküzdeni, de tehet azért, hogy tompítsa. Ha erre nem képes, akkor nem kell csodálkozni, hogy ellenszenves lesz a társának.

Én pl. nagyon szeretek egyedül lenni, amit a kapcsolataimban sosem tudott senki kezelni. Mindig azt gondolták velük van baj, nem szeretem őket eléggé, stb. A férjemmel azt a kompromisszumot kötöttük, hogy ő ezt feltétel nélkül elfogadja, csak ne menjen ez a kapcsolatunk rovására és minden esetben szóljak, ha magányra vágyom, ne flegmázással adjam a tudtára. Ő azzal alkalmazkodott, hogy a tapadóssága ellenére ad teret ha szükségem van rá, én pedig azzal, hogy hiába van akár két-három ilyen magányt igénylő napom is egymás után, tudatosan próbálok ellene dolgozni, hogy a férjemet ne hanyagoljam el és a kérésének eleget téve kommunikáljak vele a miértekről normális emberi hangnemben. Vagyis vállalható, évek óta jól működő kompromisszumos megoldás született egy olyan tulajdonságomra, ami korábban kezelhetetlennek tűnt, mert meg kellett erőszakolni magam, hogy megfeleljek a másiknak.

Ha én az elején közöltem volna, hogy nem vagyok hajlandó változni, akkor már nem lennénk együtt.

Ha ő közölte volna, hogy nem hajlandó változni, már nem lennénk együtt.

Ha mindketten ilyenek lennénk, akkor pedig elmennénk egymás mellett hosszútávon a kapcsolatunkban, mert az lenne a normális, hogy mindig külön szobában ücsörgünk.

A kapcsolatfüggőség a kapcsolatból kapcsolatba ugrálást jelenti, nem azt, hogy "nagyon-nagyon vágyom egy társra, majd' beleőrülök". Ha ennyire kibírhatatlan vagy, akkor nem tudom elképzelni, hogyan tudnál folyamatosan kapcsolatban lenni, hacsak nem titkolod ezeket a tulajdonságokat, amíg tudod. A kapcsolatfüggő képtelen arra, hogy önállóan is értékes embernek érezze magát, számára egyedül nincs értelme az életnek, a kapcsolattól várja a boldogságot, az "élet értelmét". Rossz hír, hogy aki egyedül nem tud magával mit kezdeni, az hosszú távon kapcsolatban sem fog tudni mit csinálni.

A túlzott ragaszkodás egy elég széles skála onnantól, hogy érzelmiléeg képtelen vagy elengedni embereket, akik már rég túlléptek rajtad, egészen addig, hogy folyamatosan hívogatod a másikat, írogatsz neki, minden lépéséről tudni akarsz, és egyáltalán, ne menjen sehová sem, ahová nem vele menne. A különbség az, hogy az első esetben csak önmagad életét keseríted meg, a másodikban egy másik emberét is. Értem és átérzem azt, hogy valaki mindig a másikkal akar lenni, de ez egy idő után alább hagy. Minden embernek igénye az "énidő", amikor mindentől és mindenkitől elvonulva nyugiban lehet végre egy kicsit.

A legnagyobb probléma szerintem az alkalmazkodási nehézséged. Nehezedre esik, vagy nem is próbálsz? Ez sem mindegy. El kell fogadnod, hogy nem te vagy a világ közepe, nem lesz mindig minden úgy, ahogy te akarod. Az esetleges párodnak sem lesz mindig ugyanaz jó, mint neked. Ez rengeteg problémát okozhat a klasszikus felhajtott vagy lehajtott vécéülőkétől kezdve az "oda megyünk nyaralni, ahová én mondom"-on át a "napi szinten rúgok be és erőszakoskodok másokkal, ha tetszik, ha nem" szintig. Senkinek nem kell olyan ember, aki nem hagyja a másikat is érvényesülni. Sőt, ha szeretsz valakit, és azt akarod, hogy boldog legyen, az hogy fér össze azzal, hogy meg akarod neki mondani, hogy csakis ő alkalmazkodjon hozzád és fogadja el a rigolyáidat?

Te cselédet akarsz, nem kapcsolatot.