Volt olyan jó tanuló osztálytársatok aki lenézett mindenkit utána mégse vitte semmire?

Volt. Állandóan a tankönyveket bújta, velünk sosem beszélt, mert hogy buták és undorítóak vagyunk. Nagyon visszahúzódó volt, de mellette egy nagy paraszt is. Mindenért beköpte az osztályt, engem egyszer például azért,mert hogy piros pólóm volt és az az anyja szerint k@rvás, követelte hogy vetessék le velem. Ekkor kb.12 volt és a tanárok elküldték melegebb éghajlatra.

Felnőttnek is ilyen, pont ezért nem vitte semmire. Emberileg egy nagy nulla, nem tud másokkal dolgozni, hisztizik, dührohamot kap ha nem tetszik neki valami.

Hát nálunk én voltam. :D Gimire gondolok.

Namost nem tudom, a lenézés maga mennyire volt benne, de szerintem valamennyire igen.

Egyrészt mindenkit egyformának láttam (ez még a mai napig gondom, autisztikusként olyan egyformának látom az embereket, bár gimiben ez sokkal hatványozottabb volt).

Másrészt nem értettem, mire jó / hogy lehet ennyire lázadni: erősen sminkelni, minden hétvégén bulizni és inni, a bulizásról beszélgetni, nem tanulni, feleselni a tanárnak, direkt késni, direkt idegesíteni a tanárt. Nagyon durván lázadónak tűntek az osztálytársaim és féltem az egésztől. És igen, lehetett bennem lenézés is.

Én, a nem sminkelő, sohasem késő, szinte mindig tanuló lenézhettem a lázadókat.

Szinte minden érdekelt (és érdekel a mai napig) ami reál és tudomány, az érdeklődés mértéke a kérdés.

Éjt-nappallá téve tanultam, mindent, humánt is, amit nem szerettem, reál is, amit nagyon szerettem, de érzékem hozzá nulla. Agyontanultam magam 3-as, 4-es osztályzatokért.

Közben fogalmam se volt, hogy a sok érdeklődésemmel merre menjek és kezdett körvonalazódni bennem, hogy nem a legélesebb kés vagyok a fiókban, viszont tanulni szeretnék, mert érdeklődő vagyok....

Amíg sok osztálytársam menő szakokat végzett el, ügyvédek lettek többen is, mérnökök, szoftverfejlesztők többen is, mások németül illetve angolul végezték el a szakjaikat...

Addig én a mai napig tanulok, a mai napig nem értem révbe, van büfédiplomám és egy halom vécépapírom.

Amíg ők házasodnak és egyre több az anyuka, addig itt vagyok egyedülállóként (bár egy 7 éve tartó se veled-se nélküled izé van, hol barátság, hol az se, párévente bepróbálkozás...).

Amíg ők egészségesek és kiegyensúlyozottnak néznek ki - ok, nekik se minden tejfel DE jól láthatóan megtalálták a számításukat, addig nekem folyamatosan rossz a kedvem, vannak azért már bajaim és a saját hobbijaimhoz sincs testi erőm (pl kerékpártúrák, gyalogtúrák).

Amúgy szerintem az a kulcs, hogy az ember ne féljen az élettől.

Merjen kilépni a komfortzónájából, merjen kockáztatni, merjen szembemenni saját magával és pláne másokkal, merjen hallgatni a szívére és tudjon hallgatni az eszére, merjen arra menni, amerre szeretne, akkor is, ha rögös.

Igenis azt gondolom, hogy akik lázadnak tinikorukban, visszaszólnak, buliznak, sminkelnek stb, azokban a fentiek inkább megvannak.

Akik a tea mellett társasozó, este 10-re hazaérő, nem sminkelő, szinte sohase szemtelenkedő, hátizsákos jógyerekek, azok... később azt se tudják, mit akarnak az életben elérni, mi fontos nekik. Vagy ha igen, akkor tanult tehetetlenség, nekem úgyse megy. Nem tanultak meg kiállni magukért.

Mintavételem: a régi baráti köröm, ismerőseim, osztálytársaim, azóta megismert emberek. Persze nem mindenkire lehet ráhúzni a fenti sablont egy az egyben, de nagyvonalakban így van.

Fentiek értelmében az se mindegy, hogy azért jótanuló, mert okos, jóagyú, szívja magába az anyagot vagy azért, mert hazamegy és este 11-ig tanul, hétvégén is tanul.

Nem mindegy, hogy ami érdekli, azt megtanulja és 5-ös lesz, ami nem érdekli, azt is magába szívja 4-esre, mert jó agyú (néha egy kis csalás belefér), amúgy pedig bulizik, sportol, ÉL vagy pedig éjt nappallá téve a tananyagot bújja.