Normális érzés ez a gyász időszakában (és utána)?

Minden emberi érzés normális, főleg a gyászban.

A barátnőkre viszont szükséged van, így ha többször előfordul ez, hogy hanyagolod a kapcsolatot emiatt, érdemes segítő szakemberen elgondolkodnod. (1 ilyen kapcsolati lazítás meg nem feltétlen probléma, ha nala volt kirívóan erős ez az érzés)

vagy esetleg mondd a barátnődnek hogy neked ez rosszulesik, csupa rosszra emlékeztet, szívesen találkozol vele, de kerülje ezt a témát.

Amúgy ezek a dolgok kb egy évig normálisak, neked öt hónapja nincsen egy szülőd se, teljesen belefér hogy így érzel.

Vannak, akik így reagálják le szeretteik halálát, bár én ezt nem tartom normálisnak.

Általában olyan emberek reagálnak így, akik rosszul tűrik, ha kimozdítják őket a komfortzónájukból. Olyan emberek, akik nem bírnak veszíteni, rosszul viselik, ha valamiben nem jártak jól, ha valamiben kényelmetlenséget kell elviselniük.

Hasonló az önzéshez, de nem az. Nem tudnék rá találó minősítést.

Tapasztalatom szerint azok az emberek válnak nagyobb eséllyel ilyenné, akiket gyerekkorukban túlféltettek, túlságosan kiszolgáltak, nem engedtek önállósodni, aranyketrecben akarták tartani a szüleik. Ettől ők ügyetlennek, gyámoltalannak, védtelennek érzik magukat és nincs elég önbizalmuk sem. Ezért nagyon kell nekik a támasz, és még ha van is párjuk, a szüleikre is támaszként tekintenek, felnőttként is. És amikor a szüleik meghalnak, akkor ezt a támaszt veszítik el.

#5-re:

"Egyébként ért téged nagyobb veszteség az életben?"

Nagyszüleim már mind meghaltak, illetve néhány idősebb rokonom, akiket nagyon szerettem. Szüleim még élnek. De én fordítva gondolkodom mint te. Édesapám 79 éves, a szíve a gyenge pontja. Tudom, hogy ez azt jelenti, hogy bármelyik éjjel örökre elaludhat úgy, hogy este még minden rendben volt vele. Ugyanígy halt meg a nővére is: éjfélkor felébresztette a férjét, hogy rosszul érzi magát. Másfél óra múlva halott volt. Pedig közben ott volt a rohammentő és fél órán át próbálták újraéleszteni.

Szóval én tudomásul vettem, hogy szüleim nem élnek örökké, és abban a korban vannak (legalábbis édesapám), amikor minden újabb találkozásnak, közös névnap/születésnap/karácsony megünneplésének örülni kell. Ezért is viszem hozzájuk sokat a kisgyerekeimet, mert csak addig tudnak unokázni, amíg élnek. És a kisgyerekeim is akkor fognak rájuk jobban emlékezni, ha többet voltak velük. És ha mondjuk holnap meghalna édesapám, akkor arra gondolnék, milyen jó, hogy eddig köztünk lehetett, ill. hogy idős korában még örömöt szereztek neki az unokái.

Emellett én (éppúgy, mint szüleim) kertet művelek. A kertészkedés, még inkább az állattartás mindig emlékezteti az embert arra, hogy minden élőlény múlandó. Anyai nagyszüleim kicsi koromban hagyományos paraszti életet éltek, sok állatot tartottak, kertet műveltek stb. Emellett hívő emberek is voltak. Talán nem véletlen, hogy ők tudtak a halálhoz a legtermészetesebben viszonyulni. Nem volt tabu nekik a saját halálukról sem beszélni. Nagypapám élte túl nagymamámat. Emlékszem, nagymamám temetésén láttam őt életemben először sírni - tehát a gyászt akkor és ott megélte. De utána, ahogy jöttek a hétköznapok, belenyugodott, elfogadta, nem ágált Isten ellen. El nem tudom képzelni, hogy irigykedett volna arra, akinek élt a felesége.

A régi öregekben sokkal több lelkierő volt, és számomra mindig is ők voltak a mérce. Pl. fenti nagyszüleim egyik kislányukat 9 hónapos korában temették el. Ha van nehéz gyász, akkor a gyereked elvesztése a legnehezebb, ebben biztos vagyok. Remélem, én ilyet nem fogok átélni. Ők átélték, megsiratták, utóbb még 2 gyerekük született, így összesen hármat fölneveltek. Ehhez képest felnőttként a szülő, vagy akár idősebb korban a házastárs elvesztése akármennyire fájdalmas, sokkal természetesebb dolog, mint a kisgyereked elvesztése.

"Amit írtál olyan érzést kelt bennem, mintha nem lenne normális, hogy valaki szereti/szerette a szüleit."

Pedig én is szeretem a szüleimet. És persze ezt is tartom normálisnak.

"Sosem érezted azt, hogy bárcsak még neked is meglenne az a 'dolog' (amit veszteségként éltél meg), ami másnak is megvan, és másnak természetes, hogy megvan, neked meg nem...?"

Na, ilyet viszont tényleg nem szoktam érezni. Sokkal jellemzőbb, hogy arra gondolok, mennyivel szerencsésebb vagyok, mint X vagy Y. Szülő elvesztésére visszatérve: egy férfiismerősöm, aki most kb. 50 éves, 21 éves korában veszítette el édesapját. Ez az ismerősöm kemény ember, az a típus, aki mindent kibír munkában, lelki terhekben stb. Rendkívül gyakorlatias, afféle ezermester. Kb. 10 éve ismerkedtünk meg, és nem sokkal később tudtam meg, hogy édesapját ilyen fiatal korában veszítette el. És akkor emlékszem, beleborzongtam, hogy hol voltam én 21 évesen! Hogy mennyire nem álltam még készen a felnőtt életre. Hogy azóta mennyiszer nyújtott édesapám lelki támaszt, és mennyi gyakorlati dolgot tanultam tőle. Hogy mennyire szerencsés vagyok ehhez az ismerősömhöz képest.

Szóval én mindig fordítva látom a dolgokat: nem azt irigylem, akinek megvan, ami nekem nincs, hanem hálát adok Istennek azért, ami nekem van, és eszembe jut, hogy mennyi embernek nem adatik ez meg. Pl. fent említett nagyapám nem is emlékezett édesapjára, mert 2 éves korában, az első világháborúban meghalt dédapám - és emiatt e nagyapámnak testvére sem lett.

Szóval mondom, nálam az alapvető szemléletmód az, hogy annak örülök, amim van; ill. annak örülök, hogy eddig velem lehetett, akim meghalt.

Nem ismerem korodat, családi körülményeidet, de az mondjuk igaz, hogy ha van házastársad és gyereked, akkor könnyebb a szülőd elvesztését elfogadnod. Biztos, hogy nekem ez is könnyíti a helyzetemet.

Szerintem ez nem irigység. Csak még zavaros minden és nem vagy tisztában azzal amit érzel.

Gondold csak végig, Nem vagy irigy egy pulóverre, egy zene részletre, arra ahogy az étteremben összecsörrenek tányérok, evőeszközök. Nem vagy féltékeny a húsleves illatára. Ez csupa olyan dolog, amitől eszedbe jutna a régi szép emlékek érzések, amiket azonnal elnyom a fájdalom.

Igen az irigységnél fáj nekünk az ami a másiknak van és nekünk nem lehet. Úgy is tűnik, hogy erről szól a helyzet, hiszen a másiknak élnek a szülei, amikor pedig róluk mesél, mi fájdalmat érzünk. Azonban ez ugyanaz a fájdalom, ami a sárga pulóvertől, a zene részlettől, az evőeszközök csörömpölésétől vagy egy utca táblától tőr ránk.

Főleg ha amúgy nem szoktál irigységet érezni, akkor megtévesztő lehet a saját érzésed önmagad számára is. Ám ha belegondolsz, ilyenkor őszintén és tisztaszívből örülsz annak, hogy a másiknak élnek a szülei csak ezt az örömöt még elhomályosítja a gyász nagyon erős érzése. Aki valakire valamiért irigy az nem tud annak örülni, hogy a másiknak van az a valamilye, valakije aki neki nincs. Sőt a legszívesebben azt kívánná, hogy a másiknak se legyen, ha neki nincs. Te alighanem nem így vagy ezzel, csak szinte bárhol, bármikor és bármivel kapcsolatban még el tud rajtad uralkodni ez a fajta fájdalom, ami a szeretteid elvesztéséből adódik.