Hogy kezdjek el érdemlegesen, főleg érzelmi téren leválni anyámról? Mit tegyek, hogy ne féljek a saját dolgaim intézéstől, ha egyedül kell mennem?

Az a helyzet, hogy anyám eddig szinte semmit nem hagyott elintézni. Csak azt tudtam nélküle megoldani, ha mondjuk suli időben hétköznap, kellett valami, mert akkor éppen koliba voltam és nem dumált bele. Tehát apróbb bevásárlásokon kívül és pár iskolai dolgon kívül semmit nem hagyott nekem elintézni egyedül. És hát koli mellett nekem nem is volt igazán időm más dolgokra. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de eddig ha mondjuk fodrászhoz mentem, vagy kozmetikushoz, akkor ő kért időpontot és el is jött velem. Suli előtti bevásárlást, ruhavásárlást is nagyobb százalékban úgy oldjuk meg, hogy együtt megyünk. Amikor személyit kellett csináltatni és nem lett volna muszáj jönnie, akkor is elkísért. Tehát úgy kollégiumon kívül mindigis rám volt akaszkodva, és megsértődött, ha ezt szóvá tettem neki. Ráadásul elvárja, hogy kérjek engedélyt tőle tök apróságokra. Tehát például, ha vennék valamit neten keresztül, a saját pénzemből, akkor kérdezzem meg. Ha ugyan ezt úgy akarom, hogy sima boltban meg tudom venni, amikor koliban vagyok és nem megyek haza, akkor nem teszi szóvá, de ha neten rendeltem akkor igen. Vagy például nincs az, hogy mondjuk szeretném kilövetni a fülem, had fizessem már ki magamnak, de gyere már velem, mert alá kell írnod dolgokat, mert még nem vagyok tizennyolc. Nem, az van, hogy a füllyukasztást megkérdeztem két és fél éve, beleegyezett, hogy majd a két évvel ezelőtti nyáron lehet, mert akkor ér rá, aztán gyártja a kifogásokat, nem hagyja, hogy én fizessem és végül most hétfőn került rá sor, úgy hogy egy órával az időpont előtt szólt nekem, mintha egy darab szr lennék, hogy siessek, mert. És egyébként pár hónapja volt egy olyan kijelentése, hogy ezekre (utóbbi kettő) akkor is engedélyt kell kérnem tőle, ha már elmúltak 18 és hivatalosan intézhetem nélküle is.

Viszont én tudom, hogy ezeket el tudnám intézni, ha nagyon muszáj lenne, nélküle is, ha nem telepedne rám. Viszont rém kínosan érzem magam, ha velem jön, mert amikor kissebb voltam és elmentünk valahová, utólag otthon mindig leszidott minden apró dolog miatt, ami szerinte nem volt jó. Most ezt ritkábban csinálja, de megesik. Viszont kínosnak tartom, ha nélküle menjek. Félelmeim vannak attól, ha nélküle akarnám intézni, pedig tudom, hogy sokkal rosszabb érzés vele. És igazából anyámmal nem lehet értelmesen megbeszélni, mert először úgy tesz, mintha nem hallana, aztán ha erre felhívom a figyelmét nyugodtan, akkor magából kikelve ordít rögtön. Inkább olyan érzésem van vele, hogy úgy akar kontrollálni,hogy közben úgy tűnjön kívülről, mintha jó lenne a kapcsolatunk.

És igazából ez volt a második legfőbb ok a koli mellett nekem anno. (Apu alkoholizmusa volt a fő ok.) És én tökre azt hittem, hogy ha kolis leszek, akkor sokat fog változni anyámmal a dolog, de minden maradt úgy, mint alsós koromba, és minél idősebb leszek ő annál jobban tiltakozik, és egyre nagyobb vitát szül, jön az érzelmi zsarolással, stb. Ezért is mérgesedett el vele a kapcsolatom nyolcadikra. (Meg mert kiálltam érte a mostmár volt alkoholista apámmal szemben. Amúgy apu már nem iszik, csak nem foglalkozik senkivel.) Ehhez képest csak annyi történt, hogy ha egy barátom dohányzik, és én vele mutatkozom az utcán, az nem jut vissza anyámhoz, hanem magának találja ki a rossz társaságom. Meg tudok pár dolgot főzni, úgy, hogy anyám nem tudja, hogy tudok. Ezen kívül viszont nem hagyja, hogy hétvégén én vasaljam a cuccaim, de panaszkodik, hogy neki kell. Illetve nem hagyja, hogy magamnak pakoljam be a bőröndömet, mert hiába teszem bele a cuccaim, rendezem el, ő jön, kiszedi, és elrendezni újra. Aztán természetesen panaszkodik, hogy ezt is neki kell csinálnia.

Én pedig most eldöntöttem, hogy tanév kezdetétől egyre több dolgot akarok nélküle csinálni, elintézni, plusz két hónap múlva 18 leszek, tehát rengeteg lehetőség nyílik ki előttem.(amúgy öt éves gimi miatt csak 11. osztályba megyek.) Tudom, hogy anyámék tartanak el így is, mivel középiskolás maradok ettől függetlenül, viszont én nem érzem egészségesnek ezt a helyzetet, hogy ő erőszakosan életképtelent akar belőlem csinálniuk, hogy aztán szidhasson, hogy milyen életképtelen vagyok. De egy drasztikus konfliktust nem tudok bevállalni ellene sem lelkileg, sem az anyagilag lehrosszabbakra készülve sem, ezért arra jutottam, hogy ezt a nagyobb, drasztikusabb önállósodási kísérletemet megtartanám arra az időre, amikor koliban vagyok, itthon meg csak próbálnám kiharcolni, hogy legalább a bőröndöm pakolásába ne szóljon bele, és egyéb ilyen dolgok. :) Tehát jelenleg az a cél, hogy az itthonk dolgokkal kapcsolatban mostmár komolyabb lépéseket teszek a fokozatos változás felé, miközben azokon a dolgokon, amihez csak én kellek, azokon drasztikusabban próbálok változtatni és tovább lépni.

És itt kezdődik az első cél, amihez jelenleg kellene anyám, de két hónap múlva már tudom nélküle intézni. Szeretnék nyitni egy junior bankszámlát, de anyám ezt hülyeségnek tartja, szóval soha nem ment bele. Pedig kellett volna diákmunka miatt, de ő úgy akarta, hogy neki küldjék a fizetésem, és majd ideadja. Viszont végül ezzel fenntartásaim voltak a pár éve "rejtélyesen" eltűnt rokonoktól kapott, nyolcadikos ballagási pénzem miatt, amit csak idén kaptam. Szóval hivatalosan még nem voltam diákmunkán, nehogy a fizetésem is hasonlóanan járjon. De mivel kisvárosban lakom, így sok a kertes ház, sokat segítettem a környéken lakóknak kertet gondozni, füvet nyírni, állatokat gondozni. Szóval ebből lett minimális pénzem, amiről úgy anyu nem igazán tud.(Amúgy én nem kértem senkitől semmit.) És hát jó lenne, ha lenne bátorságom elintézni magamnak azt a junior számlát például. Viszont olyan fura elképzelni, hogy anyám nélkül intézkedek, és félek, hogy ha szólok neki, akkor nem fog neki tetszeni az ötlet, és ha megcsinálom, akkor ki fog akadni, hogy ő nem egyezett bele. Ha meg szó nélkül csinálom, akkor az lesz a baj, hogy miért nem szóltam. De utána néztem, hogy mi hogy van, szóval tisztában vagyok a részletekkel. Ennek ellenére mégis félek valamiért. Ugyan ez a füllyukasztás, azt is szeretném két hónap múlva megismételni, ezúttal már anyám nélkül. Tudom, hogy hogy kell időpontot kérni, el tudok menni egyedül, két hónap múlva az se kell, hogy anya jöjjön velem aláírni a szülői engedélyt, de mégis olyan fura elképzelni, hogy egyedül megoldom. És ezen kívül van egy csomó dolog, de hirtelen ez a két példa jutott eszembe.

Valahogy fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy meg tudom-e csinálni egyedül, pedig tudom mit kell tennem. Viszont annyira megszoktam, hogy anyám elintézi a dolgokat, hogy fura, ha nekem kell lépni, pedig tudom, hogy, ami most van az sem állapot. Illetve ott van a folyamatos késztetés, amit anyám belém nevelt, hogy folyamatosan érzem, hogy meg kell kérdeznem, vagy ha ez ellen küzdök, hogy ne kérdés legyen, akkor is az van, hogy beszámolók róla a visszaigazolást várva tőle, hogy oké, mert ha nemet mond, akkor nem csinálom meg.

Tehát nekem az ő véleményétőo való függést kell leküzdenem és azt, hogy félek attól, hogy képtelen leszek egy adott dologra.

Szerintetek hogy küzdjem le azt a félelmet, hogy nem tudok egyedül intézkedni? Illetve mit tegyek, hogy ne érezzem a késztetést arra, hogy folyamatosan be kell számolnom és engedélyt kell kérnem? (17, két hónap múlva leszek 18)

Légyszi ne írjon senki olyat, hogy majd ha magam tartom el és külön élek. Szerintem egyáltalán nem normális, hogy csak akkor vasalhatom a saját ruháim, csak akkor pakolhatom be magamnak a bőröndöt, csak akkor lövethetem át a fülem, csak akkor hozhatok meg bármi jelentéktelen apró döntés, ha külön élek. Plusz koli miatt, suli mellett nem tudok dolgozni, és ha tudnék se látnám értelmét az albérletbe költözésének így gimisen. Pláne, hogy kötelező a kollégium, és ha tudnék is annyit dolgozni, hogy abból albérletet tartsak fenn, nem érne meg azért a heti két és fél napért. És a koliban meg nem lehet bent maradni hétvégére, mielőtt ez a következő ötlet.