Kinek milyen nehézségei vannak az életben?

Szeretem csinálni a szakot amin vagyok, de nagyon nehezen megy, "nincs hozzá agyam" még ha lehet így fogalmazni és az elvárások sem alacsonyak, ahogy némelyik tanár is nehéz eset, így akadoznak a tanulmányaim.

Próbálnék egy kis izmot pakolni magamra, hogy ne tűnjek ennyire nyeglének, de nehéz tartani az étrendet.

Olyan célokat tűztem ki magam elé amiket számomra nehéz elérni. Ez inkább pozitív nehézség, mintsem negatív, van mi motiváljon.

Sokan nem értik a humoromat, a mémeket amiken nevetek, a zenei ízlésemet és a szentimentalizmusomat. Ebből kifolyólag ezekről nem is tudok sok emberrel tartós eszmecserét folytatni (általában kapok egy aha az jó-t) ami számomra szükséges lenne.

Nem sok barátom van, ők is messze laknak és mindenki külön utakat jár, így nagyon nehéz összehozni a szünetben bármit is. Többnyire itthon ülök és nyári munkát keresek, pedig annyira jó lenne kimozdulni valakivel. Túrázni, kocsmázni, koncertre vagy bárhova.

Ami kicsit komolyabb:

Későszülött vagyok, így huszonévesen szüleim már a 70-hez közelednek. Sosem voltunk olyan hű de jó anyagi helyzetben, nem mondom, hogy szegények voltunk, mert nem voltunk azok, de nem is gazdagok. Lényeg, nem mentünk nyaralni, kirándulni is csak ritkán. Egyrészt a pénz miatt, másrészt a koruk miatt. Én sokat számítógépezek szabadidőmben, messengeren beszélgetek a haverokkal stb. és sokszor elgondolkozok azon, hogy én egész jól elvagyok, de nekik a pár falubelin meg a tévén kívül nem igen van kikapcsolódási lehetőség (plusz többet lógok pl. neten mint velük) és ilyenkor bűntudatot érzek, hogy lehetnék velük is. De ugyanakkor tudom, hogy nem tudnánk semmiről beszélni, mert olyan kevés dolog történik, hogy azt napközben megbeszéljük. Társasozni nem szeretnek, az meg hogy átmenjek és csak üljünk csendben vagy nézzük a tévét és bealudjunk rajta, nem pálya. Viszont lassacskán közeledek ahhoz a korhoz, amikor kirepülök a családi fészekből és még kevesebb idő jut velük lenni és emiatt néha furán érzem magam. Ezt leginkább anyánál bánom, apámhoz valahogy annyira nem kötődöm.

Tudom, vannak ennél nagyobb problémák is az életben, de nekem jelenleg hálistennek csak ezek vannak.

Van egy alapbetegségem, ami miatt korlátozottabb az életem. Végzem a feladataimat, de barát, barátnő, stb. nem jön össze.

Így egy minimáléletet élek.

Pénzhiány. Mindig is ez volt a problémám, gyerekkoromtól kezdve.

Ha anno van lehetőségem pl. járni sportolni lehet ma más ember lennék.

Ha régen nekem is lehettek volna hasonló cuccaim, mint a többi velem egykorúnak az is sokat dobott volna rajtam. Ezek a dolgok rengeteget számítanak egy fiatal életében. Sajnos úgy nőttem fel, hogy önbizalomhiányos vagyok, olyan dolgok miatt, amiről nem tehetek. Minden iskolás szeretne egy-egy menő ruhát, vagy tartozni mondjuk egy menő sport közösséghez, ami ad valamit a személyiségéhez a fogékony éveiben.

Bár felnőttem, de még most sem vagyok magabiztos, se olyan ember, aki elégedett az életével.

Úgy érzem hiába tanultam, meg most már hiába dolgozom nem jutok egyről a kettőre sajnos.

Sosem lesz saját otthonom, mert itteni fizetések mellett esélytelen. Utazgatni sem lehet, mert hónap végén örülsz ha jut ételre még. Nem tudom mások, hogy csinálják tényleg. Nem dolgozhat mindenki azon a néhány értékelt munkaterületen (IT, pénzügy, mérnök, orvosi terület), amit megfizetnek. Főleg, hogy nem is mindenkiért hozzá. Más munkákat meg semmi se vesznek, körülbelül éhbérért gürizhetnek az emberek.

Nekem is a pénzhiány. Én is késői gyerek vagyok azzal a különbséggel, hogy amikor elkezdtem dolgozni huszonéves koromban az én szüleim már rokkant nyugdijasok voltak. Igy tulajdonképpen soha nem tudtam a fizetésem egészéről egyedül dönteni, mindig kellett belőle fizetni nekik is. Nem tudtam elköltözni jobban fizető munkák miatt, mert segitenem kellett nekik, vagy a többlet pénzből ápolót kellett volna fizetnem, tehát ugyanúgy nem maradt volna nekem semmivel sem több. Annyival nem kerestem volna többet, hogy az ápoló munkadiján felül megérje az elköltözés.

Igy aztán megtakaritásom semmi, saját lakásra semmi esélyem. Igaz, a szülői házat én fogom örökölni, de az ebben az állapotában, mivel felújitani sincs keretem, kb. 1-2 milliót ér, azzal az összeggel nem sok mindent fogok tudni kezdeni.

Párkapcsolataim voltak, de csak addig tartott mindegyik, amig ki nem derült, hogy én elköltözni nem tudok, és a fizetésem sem az enyém egészben.

Ilyen nehézségeim vannak. Lenne egy csomó ötletem, mit kezdhetnék magammal, ehelyett vegetálok, és számolom a forintokat, hogy kijöjjek. Én valahogy nem tudok örülni annak, hogy szüleimnek sok-sok év próbálkozás után végre sikerült engem összehozni.

A közösségi médián rólam is azt gondolnád, tökéletes az életem, tele van nyaralós fotókkal. Igazából a legtöbb nyaralás hitelből ment és hónapokon át kerestük a legolcsóbb lehetőségeket, mert már muszáj volt elmennünk valahova, nem rohadhatunk egész nyáron a 40 fokos panelban.

A családi életem sem túl jó, apám ellopta a család összes megtakarított pénzét (több mint 10 millió), titokban lekötötte a saját számlájára egy aljas ügyvéddel, majd lelépett. Aztán tarthat el minket anyukám egyedül, segítség nélkül.