Miért szeretem a fájdalmat inkább mint az apátiát?

Az agyad hozzászokik azokhoz a kémiai anyagokhoz, amiket akkor termelsz, amikor szomorú, depressziós vagy. Főleg ha ez huzamosabb ideig folyik.

Én is ezt tapasztaltam, mikor depresszióval és szorongással küzdöttem évekig. Az sem segített, hogy eltanultam a szüleimtől a rossz problémakezeléseket. Meg kellett tanulnom más gondolati mintákat a fejembe verni, hogy az agyam megszokja, és meggyógyuljak.

Ez is egyfajta technika, ahogyan kezeli a szervezetet a traumát, negatív helyzeteket. Egy ponton az ember elkezd szomorúan reagálni helyzetekre, az agy megjegyezni, megtanulja, hogy ilyenkor mit kell tenni. Aztán az lesz az ismerős, az lesz a biztonságos.

Depresszió esetén egyébként, nagyban játszik az elnyomás is. Azért alakul ki, mert tudjuk hogy mennyire kilátástalan, rettenetes a helyzetünk, de nem törődünk bele, hanem "harcolunk", szomorkodunk, dühösek vagyunk, mert tudjuk hogy nem így kéne lennie, tudjuk, hoy többre vagyunk képesek, többet érdemlünk. Ezért vagyunk "depressziósak", mert még működik bennünk az életösztön.

Ha nem éreznél semmit, az más végső apátia lenne, ahonnan nem számít semmi. Ezt is sikerülhet elérni, ha elég ügyesen sajnáltatod magad évekig, de ennek is csak az a lényege, hogy valaki felfigyeljen rád,megértsen, és segítsen.