Baj, ha valaki nem akar jó ember lenni és nem is tartja magát annak?

Mikor mondom, hogy én nem vagyok jó és nem is akarok az lenni, mindig kicsit megdöbbennek. És úgy érzem, mintha ez olyan dolog lenne, mintha azt mondanám, hogy nem akarok normális fizetést vagy hasonló irreális dolog.

Igazából úgy érzem, hogy az ember csak akkor tud jó lenni, ha aláadja a szintet és nem becsüli magát. Ahhoz, hogy valaki jó embernek tűnjön mások szemében, gyakorlatilag alig szabadna nemet mondania, mindenkit meg kellene ismernie és hallgatnia, nem szabadna ítélkeznie, nem szabadna nevetnie a sötét humoron, nem szabadna berúgni néha, mindenben az olyan nemes célokra kellene hajtani, mint a közjó meg a család meg az atyaisten...

Nem mondom, hogy deviáns vagyok és nem tisztelem a törvényt meg az embereket, de olyan magasról le tudom szarni ezt a sok hülyeséget és olyan simán le tudok pattintani magamról meg az életemről embereket, hogy a szemem sem rebben. Lehet, hogy emiatt egy élősködő vagyok a világ nyakán, de úgy érzem, nem élnék igazán, ha én is ilyen kis normie hópihe lennék és az sem érdekel, ha valaki megsértődik a szabadságom miatt. Szóval, szerintem nem tudok jó ember lenni és nem is akarok. Az azt jelentené, hogy közelebb állok a robothoz, mint az individumhoz. És annyira furcsa nekem, hogy másoknak azok a dolgok, amiket felsoroltam, komoly életcélt jelentenek és komoly napi feladatot. És csak pazarolják az erőforrásaikat (számomra) seggnyaldosásra. Mármint, miért fontos nekem az, hogy egy számomra senkinek a bolhaszaros életét patronáljam meg meghallgassam? Mindenki magáért felel, én sem számítok másokra, akkor ők miért veszik zokon, ha nem kérek a nagy normahajkurászásból?