Miért van az, hogy az emberek csodálkoznak, ha őszintén beszélek magamról és nem mondanak el magukról a biztonságra hivatkozva olyan dolgokat, amikkel vissza sem lehet élni?

Nem értem, hogy milyen veszélyt jelentene nekem egy korábbi korszakomról beszélni vagy a családomról (úgy, hogy magát az eseményeket mesélem, nem konkrétan a rokonaimról) vagy miért lenne rám veszélyes elmondani a meglátásaimat, véleményemet bizonyos dolgokról.

Én nem érzek bennük semmi olyat, ami ne lenne vállalható, emellett annyira bolhaszarosnak érzem az életem meg lényegtelennek ezeket az infókat, hogy nem értem, miért akadnak ki emberek, mikor nyíltan mesélek nekik, ha kérik és miért ígérik meg, hogy nem fognak vele visszaélni.

Ugyan, hogy élne vissza? Bibibí, milyen voltál 10 éve? Vagy bibibí, azt tartod az élet értelmének, hogy... Vagy majd ha elmondom neki, hogy milyen problémáim voltak kamaszként, attól fogok tartani, hogy valaki kigúnyol, én meg eret vágok, mert visszadobja azt, amit amúgy is tudtam?

A jelszavaimat nem adom meg és nem küldök magamról meztelen képeket, mert azzal tényleg vissza lehet élni. Bár utóbbi is túlélhető, de nem vagyok naiv. De az érzéseimmel, az emlékeimmel ugyan hogy lehetne? Sehogy, mert a múltról szólnak vagy a gondolati szintről és amúgy is tudhatja bárki, azért is szeretek róluk beszélni. Akkor miért ekkora dolog ez? Vagy velem van a baj, hogy nincs veszélyérzetem?