Miért van az, hogy az emberek csodálkoznak, ha őszintén beszélek magamról és nem mondanak el magukról a biztonságra hivatkozva olyan dolgokat, amikkel vissza sem lehet élni?

Nincs baj ezzel.

Igazából a mai világban én is úgy veszem észre,hogy az emberek zárkózottabbak,nem sokat beszélnek vagy egyáltalán nem.

Szerintem ez attól is függ ki mennyire beszédes,én például nagyon. A testvéreim meg annyira nem,ők a lehető legminimálisabbra próbálják csökkenteni mindenkivel a kommunikációt. Én pl.a szomszéd nénivel is képes vagyok megbeszélni az ügyeimet. És ő meg is hallgat,hozzá is fűz szóval jó dumálni a nénikével. Az egy másik dolog,hogy aztán valszínűleg rögtön megy is a Marika nénihez elújságolni miket hallott.

De nem érdekel.

Az egyik nővérem rám szól,hogy mi az Istenért fecsegek folyton minden "jöttmentel"??

Dehát a saját életemről beszélek,általános dolgokról.

Mi ebben a baj?

Nyilván én sem fogom a pinkódjaimat elárulni a szomszéd Marisnak vagy Icusnak.

Mindig is a társaság középpontja voltam,szeretm ha rám figyelnek.

Szeretem kibeszélni a gondjaimat ,jobb mint aki magába fojtja. Nem?

Engem nem érdekelnek az emberek legbelső titkai, ne ontsák rám az átélt gondjaikat, mert gondolom, te sem a rózsaszín élményeidről számolsz be. Mindenkinek meg van a maga gondja, egy-két mondatot meghallgatok, de nem akarom átvenni senki problémáját és engem személy szerint zavar, ha olyanokról beszélnek, ami nem érdekel és nem is rám tartozik. Az ilyen fajta haverkodás nálam egyáltalán nem jön be.

A barátom, barátnőm más helyzet, ha megkér és a bizalmába avat, akkor meghallgatom, de egy fél-ismerős, vagy csak haver ne traktáljon folyton az előéletével. Nekem egyáltalán nem pozitív, ha valaki kiadja magából a múltat mindenféle alig ismertnek, csak azért, hogy ő megkönnyebbüljön, vagy a fene tudja, hogy miért.