Mi a határ a mérgező, energiavámpír ember és a mély depressziós között?

Amikor depressziós voltam, és nem "trendin depis", hanem tényleg depressziós, akkor se tojtam mások gondjára, ugyanúgy meghallgattam mindenkit, aki megtalált a problémájával.

Aztán van a másik véglet, akit ismerek, vagy legalábbis ismertem... ő úgy (volt? már nem tartjuk a kapcsolatot) depressziós, hogy a házból se lép ki, mindenkit ignorál maga körül, még az állítólagos legjobb barátnőjét is, aki megunta, hogy 3-4x eljátszotta a nagy visszatérést, aztán megint szó nélkül tűnik el.

Van az osztálytársam, aki leépítettem, amiben ez a vírus sokat segített, hogy itthon maradhatok. Na ő energiavámpír. Baja mindig van, és előző tanév arról szólt, hogy minden tanórán legalább 5-10 perc vele ment el, aztán szünetben a tanároknak panaszolta el, amit hallottunk bentről, és még neten ezzel nyúzta az idegeimet. Szívesen segítek, meghallgatok bárkit, de nekem is megvannak a gondjaim, és ő erősen túlzásba esett azzal, hogy csaj jött és mondta, nem kérdezte meg, hogy elmondhatja vagy akármi. Vagy ha legalább néha, de ő minden tanítási nap ezt játszotta, a hattyú halálát. A "szerelmi élete" meg katasztrófa. 2-3x volt az a történet, hogy terhes lett, nem tudja senki, az apának nem szól, majd ő egyedül felnevelni, miközben számlákra is alig futja, aztán szappanoperába illően kiderült, hogy nem az idősebb párja a gyerek apja, hanem a legjobb barátja. Saját magának csinálja a gondot, a gyerekes viselkedése miatt, aztán másnak panaszolja el, hogy az élet mennyire xar és nehéz. Az meg ráadás, hogy ingadozik a hangulata. Egyik percben boldog, a másikban mindenen kiakad - ebből lett elegem, hogy amikor elmondtam a véleményemet egy teljesen átlagos dologról, ő elhordott mindennek. Na ott szakadt el a cérna és tiltottam.

Szerintem embereld meg magad és mondd meg neki, hogy bocsi, nem tudod meghallgatni, mert megvannak a saját gondjaid. Én legalább így utólag azt mondom, ezt kellett volna tennem. Tagadhatatlan, hogy nehéz, ha az emberben ott van a segítő szándék, de amikor már lehúz lelkileg, ott már tenni kell valamit, amihez a másiknak semmi köze, mert nem ő van most a középpontban, hanem te. Sokat segíthet, ha kiadhatja magából, de te, ahogy én, nem pszichológusok vagyunk, de ha azok lennénk, van egy határ. Ráadásul ez személyeskedés. A pszichológus a munkáját végzi, amiben benne van, hogy segíteni szeretne, de közben nincs az, hogy munka után elérhető. Mondd meg neki gyorsan, ahogy szeretnéd, mert ha nem, ez csak rosszabb lesz, rád nézve. Ha meghallgatná a problémáidat, akkor sem változna semmi, ugyanúgy nyomna téged.

Ja és egyébként finomkodnod sem kellene azok után, hogy őt nem érdeklik a gondjaid, de ő elvárja, hogy hallgasd meg.

18/l

Én sem választanám külön. Tehát maga a gondolkodásmódból következik mindkettő. Vagyis a saját tapasztalatom mindenképp ez. Amíg depresszív gondolkodásmódu voltam, addig energiavámpírként is viselkedtem a többi emberrel.

Nyilván ilyenkor az emebr azért keresi a kiutat, és a többi ember segítségét. De a többi ember nem tud változtatni ezen, mert a gondolkodásmód a probléma.

Szerintem a különbség az empátia hiánya/megléte. Attól még, hogy valaki depressziós, nem veszíti el az empátiáját. Voltam nagyon depressziós de az empátiam megmaradt. Sőt jobbat mondok, a pánikrohamom közepén is megmaradt az empátiám.

Az amiről te beszélsz, a barátod esetében, vélhetően nem depresszió, hanem egy személyiségzavaros ember belső ürességérzete. Ő maga is azt hiszi, hogy depressziös, közben pedig személyiségzavaros és nem tudja magát feltölteni. Vagyis csak akkor ha téged leszív. Empátiája nincs, nem érdekli ha neked kárt okoz.