Személyiség fejlődés során ért negatív élmények rosszá vagy jóvá teszik az embereket inkább?

Eleve a dolgok önmagukban nem negatívak vagy pozitívak, nem jók vagy rosszak, csak vannak. Olyanok, amilyenek.

Ezt a dualitást, hogy "jó és rossz" csak a tudatunk gyártja le. Egy dolog csak bizonyos szempontok szerint lehet jó vagy rossz.

Tehát emberi szemszögből elfogadjuk, hogy ami szenvedést okoz, az rossz, az negatív, ami kellemes érzetet kelt az pedig pozitív.

Aztán persze ne menjünk bele abba, hogy néha az ember képes homlokegyenest ellenkezőlegesen átértékelni a dolgait, élményeit, hogy maga is meglepődik rajta.

Összességében a szenvedtető, kellemetlen, azaz "negatív" élmnyek engemet elsősorban fásulttá, másodsorban pedig autonómmá tettek.

Megtanultam, hogy a saját hangulatomért én vagyok a felelős, nem adhatom át a "jól-létem" kulcsát mások kezébe, mert akkor függő helyzetbe kerülnék.

Ha mások visszajelzései alapján dől el, hogy ki is vagyok és kinek, minek, hogyan érzem magamat, akkor folyamatosan függőségben és kiszolgáltatottságban élnék.

Példa: sajnos hosszú évek óta vagyok egyedül, nincs táérsam, párom, párkapcsolatom, vagy ahogy tetszik. Ez megviseli az embert, mert társas lények vagyunk, ám megtanított arra, hogy totál saját magamat kontrollálájam és autonóm módon éljek.

Voltak párkapcsolati próbálkozásopk olyan egyedekkel, akik csak hibákat kerestek, csak úgy voltak képesek létezni, ha pezseg körülöttük a levegő, de mindezt afféle állásinterjús, hibakereső, kellemetlenkedő rigolyás attitűddel. No ezek pl olyan szinten tettek közömbössé és autonómmá, hogy lazán elküldök bárkit a halál fszára, nem nyelem be, ha képtelen a szövetséges viselkedésre. De mondom, nem jobb vagy rosszabb vagyok, csak más, mint régen. Nem az határozza meg az értékemet, hogy esetleg benne vagyok egy agyonkompromisszumozott kapcsolatban és szenvedek, de kifelé tudok vetíteni. Nekem pl hatalmas felfedezés és önazonos módon vállalható és élhető, hogy egyedül is jobb, mint egy játszmázós kapcsolatban.