Hogy jut el egy ember arra a szintre, hogy gyilkoljon, embert öljön?

Elolvssa mondjuk az 5g-s összeesküvéselméleteket, és rátör az inger hogy az ilyen hülyéknek halniuk kell...

Vagy az oltás ellenesekkel találkozik, vagy pár vegán bele köt, hogy a húsevés gyilkosdág.....

Betegséghez is köthető az emberölés, de ugyanakkor nem szabad elfelejteni a vagyonszerzéshez kapcsolódó bűncselekményeket.

Aztán ott vannak még a bandaháborúk, drog üzletek amik rosszul sülnek el.

Nem csak akkor öl valaki ha mentálisan valami nincs rendben az illetőnél, pusztán olyanok a körülmények amik ezt lehetővé teszik, és van rá lehetősége, pl Szudánból nem biztos hogy sikeresen haza lehetne jutni egy ottani út után, lelövik, megkéselik azt aki nem szimpatikus, és eltüntetik valahol, és miért? Mert nem volt szimpatikus az oda utazó...

Pl felteszek itt egy kérdést, és jönnek tömegével beugatni ok nélkül..

Na ha egy is előttem lenne személyesen valószínű mindet kifiléztem volna már.

Az életben nem nagyon mernek nekem beszólni.

Szia,

* (Egy fogvatartott elmélkedése):

Az volt az első alkalom, hogy elbuktam, ám számomra ez mégis a halált jelentette: kioltottam egy ember életét. Elég volt egy nap, hogy hátrahagyjam a kifogástalan életemet, és végbevigyek egy olyan tettek, amely magában hordozza az összes parancs megszegését. Úgy érzem, én vagyok a Krisztust kérlelő lator kortárs változata: „Emlékezz meg rólam!” Nem csak azt gondolom, hogy megbánta a tettét, de azt is, hogy tudatosult benne: tévútra lépett. Emlékszem gyerekkoromból a rideg és ellenséges közegre, amelyben felnőttem: elég volt, ha ráakadtak a másik valamiféle gyöngeségére, és rögtön a szórakozás céltáblává tették őt. Kerestem őszinte barátokat, szerettem volna, hogy úgy fogadjanak el, ahogy vagyok, de nem sikerült. Szenvedést ébresztett bennem a mások boldogsága, éreztem, hogy faágat dugtak a kerekem küllői közé, folyton áldozatokat kértek tőlem, és elvárták a szabályok betartását: úgy éreztem, mindenki számára idegen vagyok, és mindenáron revansot akartam venni.

Nem vettem észre, hogy a rossz apránként növekedett bennem. Végül egy este ütött a sötétségem órája: egyetlen pillanat alatt, lavinaként elszabadult az életem során elszenvedett összes igazságtalanság emléke. A düh kiölte belőlem a kedvességet, és összemérhetetlenül nagyobb bűnt követtem el mindannál, mint amit addig elszenvedtem. A börtönben aztán a többiek sértegetései átalakultak az önmagam irányában érzett megvetéssé: kevés választott el a végtől, elértem a határaimat. A családomat is a szakadékba löktem: énmiattam elvesztették a vezetéknevüket, a becsületüket, nem voltak más, csak a gyilkos családja. Nem keresek mentő vagy enyhítő körülményeket, az utolsó napig le fogom tölteni a büntetésemet, mert a börtönben olyan emberekre találtam, amik visszaadták az elvesztett bizalmamat.

Az volt az első bukásom, hogy azt gondoltam: nincsen jóság a világban. A második esésem a gyilkosság lett. Szinte olyan volt ez, mint egy következmény: hiszen belülről már halott voltam.

Úr Jézus, te is a földre zuhanva végezted. Az első esés talán a legdurvább, mert ilyenkor még új minden: erős az ütés, és győz az elveszettség érzése. Atyádra bízzuk mindazokat, akiket börtönbe zárnak a saját kizárólagos érveik, és képtelenek beismerni a bűnöket, amelyeket elkövettek.

Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát (Iz 53,4–6).

Forrás: [link]

III. állomás

Jézus először esik el a kereszt alatt