Ki miért érzi magát érettebbnek a koránál?

30 vagyok, szóval ennél érettebb már nem lehetek. Viszont egész idáig az életemben úgy éreztem, egész kicsi koromtól, hogy komolyabb vagyok, mint a többi társam. Idejekorán vágytam a családalapításra, mélyebb és komolyabb gondolataim voltak az életről. Már óvodában is az érdekelt ki vagyok én, honnan jöttem, a világegyetem rejtélye és az emberi lét értelme kötött le. Nehezen viseltem, hogy tizenévesen másoktól függtem, szerettem volna önállóan lábraállni, nem igényeltem az ajnározást, a pátyolgatást, amiből emiatt többet kaptam mint kellene, mondván "be kell törni". Hát nem törtem, 18 éves koromban elköltöztem. Nehéz volt egyedül, de nagyon jó volt, hogy önmagam lehetek, és nem akadályoznak a céljaimban. Magam tettem mindent a popóm alá, sokat dolgoztam, szenvedtem azért, aki most lehetek. Nem tartozok senkinek semmivel, és jó így. Sokszor hallottam már azoktól, akik hisznek a lélekvándorolásban: az én lelkem azért ilyen, mert már sok életet leélt, gyermekként is már öreg volt.

Remélem jó választ adtam, és nem értettem félre.

30 N

Érettebbnek én sem mondanám magamat, ahogy #1 is írta, de komolyabb, részletesebb terveim vannak, mint a velem egyidős diákok jó részének.

19/L

Érdekes, hogy csak a nők gondolják ezt magukról. Gyakorlatilag a tini csajok (de úgy nagy átlagban a nők...) 99%-a erkölcsösebbnek, érettebbnek, okosabbnak, szebbnek gondolja magát, mint a másik.

Én soha nem hallottam ezt férfiaktól.

Szerintem ha valaha elhangozna egy férfinek a szájából, hogy érettebb, tuti körberöhögnénk.

24/F

Egyke vagyok, késői gyerek, a szüleim pedig mindig is felnőttek közé hurcolásztak. Hatalmas társasági életet éltek, így csomó embert megismertem, megtanultam velük beszélgetni. Nem volt sok korombeli barátom, amíg iskolás nem lettem. Igazából utána sem. Változatos témák mentek a szüleim és a többiek között, amibe szerettek beavatni, tanítgattak gyakorlatias dolgokról a szakmájukkal kapcsolatban, gazdaságról, politikáról, rafinált és praktikus gyereknek neveltek.

10-12 éves koromban már el tudtam végezni a ház körüli munkák nagy részét, sütöttem-főztem is néha, minimális segítséggel. Anyukám megtanított varrni is, apukám pedig mindig minden apró kincset elmagyarázott a természetben, élmény szinten. Szóval első osztályos koromra az alsó tagozatos biológia - és matek anyagot kívülről fújtam és a többi sem okozott nehézséget. A közösségbe nehéz volt beilleszkednem, alapvetően szerettek, de unalmasnak tartottam a témáikat.

Céltudatos voltam mindig is és elég sokat beszélgettünk otthon, elég sok dologban kipróbáltam magam, aminek köszönhetően jó önismeretem volt. Könnyen tanultam és hamar megvoltak a módszereim az ismeretek elsajátítására. Nem szerettem a "mert csak" magyarázatot, nem is csináltam semmit "mert csak" alapon. Érdekelt, hogy ha meghozok egy döntést, a kérdést alaposan körüljárjam. Azt hiszem, a sport és a sok kézimunka adott nekem egy nagy adag kitartást és türelmet, ami nem volt jellemző jó ideig a korosztályomra.

Én általában elültem és mindenre tudtam koncentrálni addig, amíg kérték, a többiek pedig fészkelődtek és zavarták egymást és az órát. Általában tekintettel voltam mindenkire és hamar rájöttem, hogy mi a baja a felnőtteknek velem/velünk. Hamar alkalmazkodtam.

A legtöbb tanulmányi versenyre nevezni akartak és a legtöbb esszémet és alkotásomat felolvasták. A versenyeken különdíjat kaptam és alapvetően mindenhonnan azt hallottuk vissza, hogy nagyon érett és felnőttes vagyok.

Talán emiatt is került el az agyatlan bulizás. Mikor oda kerültem, hogy berúghatok és összegabalyodhatok másokkal, már volt annyi eszem, hogy ebben is az értelmet keressem. Nem láttam. Kipróbáltam sok dolgot, de sosem sodort el a hév az ilyesmiben. Mértékkel ittam és jól szórakoztam, másokra is vigyáztam és talán az is ide tartozik, hogy gyakran adtam tanácsot másoknak az életükkel kapcsolatban.

Jelenleg úgy érzem, hogy ha hibáztam is, az jó irányba sodort és lehet, hogy egyesek szemében "gifted" is vagyok, de alapvetően jobban szerveztem meg az életem és kevésbé uralkodott el rajtam a káosz, mint másokon. Előrébb tartok az átlagnál, szerintem. Ebben nagy munkája van a szüleimnek is, de alapvetően maga a környezet, a csomó idős felnőtt, a mentalitás, amit átadtak belém öntött pár év plusz tudást és bölcsességet. Nem, nem én vagyok a szűzmária, én is voltam kamasz... De valahogy sosem toltam fullban a kretént. Valami belső őr ott állt mellettem mindig és komolyabb szülői szigor nélkül is megmondta, hogy mi a helyes és mit bánnék meg később. És általában rácsodálkoztam, hogy milyen hülye a korosztályom és miért csinál idétlen dolgokat, amikről már rég megtanultam a leckét vagy a saját bőrömön vagy másén. Pedig nekik volt igazuk. Én meg sosem voltam igazán felszabadult, csak néztem, ahogy mindenki a vesztébe rohan és nem fog fel dolgokat.

Amúgy lehet, hogy csak aspergeres vagyok, mert 140-es az IQ-m és sokszor csúfoltak azért, hogy hülye szavakat használok, ami tipikusan aspie tünet, ahogy a túlzott logika az érzelmek felett is ilyen. Meg extrovertált létemre sosem voltam a közösség kedvence, elvoltam a magam világában mellettük, volt néhány jó poénom és ötletem, amit díjaztak, de nagyon nehezen találtam igaz barátokra és időbe telt, amíg találtam olyan embert, akit olyannyira el tudok viselni, hogy összejöjjek vele. Rém válogatós vagyok párkapcsolati szempontból és gond nélkül elvoltam évekig két kapcsolat között, amíg nem azt kaptam, akit kicsit is érdekesnek talaltam.

Egyetemen már annyira nem látszott a különbség, szóval nem, nem vagyok zseni. Csak gyermekkoromban volt durvább az eltérés. Bár a hűtlenkedőket, a ssmmire családot vállalókat, a hitelmániás minimálbéresekez és a pénzüket beosztani képtelen embereket elnézve lehet, hogy most is érettebb vagyok... Egyszerűen néhány ember meg van hülyülve.

8: nyugi, csak 60x leírtam a hátulütőit is... De az téged nem érdekel, mert eldöntötted, hogy irigy vagy és nekiálltál vergődni.

Irigy. A semmire.