Felül lehet emelkedni valahogy az irigységen és a keserűségen, mielőtt teljesen felemészt?

Tudom, nem leszek népszerű, és valószínűleg sok bántást is fogok kapni. De már nem bírom magamban tartani, ki kell írnom magamból ezt a "fájdalmat".

A helyzet az, hogy van a szűk családban egy pár - sajnos nagyon közeli rokonok - akik láttán mindig elfog az irigység. Rettenetesen érzem magam tőle, és sokáig magamnak se mertem bevallani, hogy mennyire bánt az, hogy nekik mindenük megvan, míg nekem a párommal annak töredékéért is küzdenünk kell.

A páros férfi tagjára sokkal kevésbé haragszok, mert ő tényleg odateszi magát a munkájában, azért dől a pénz. De nem elhanyagolható a tény, hogy ő zseninek született. Viszont ha a nőre gondolok, még a kezem is remeg az idegességtől :/

Ő sem zseninek, sem szépnek nem született, mégis megfogta a "nagy sanszot". Beleszületett a jólétbe, mindene megvolt, amiről én gyerekként csak álmodtam. Különórák, érdekes szakkörök, zeneóra, nyelvtanár... az én szüleimnek semmire nem volt pénze, neki viszont minden lehetősége adott volt hozzá, hogy már kisiskolásként sikeres életet alapozzon meg magának.

Ő Budapest egyik legjobb környékén lakott, én az ország egyik legelmaradottabb térségéből származom. Ő értelmiségi, "elit" családban nevelkedett, az én családomról ne is beszéljünk.

Ő utazgatott külföldi országokban, anyanyelvi környezetben tanult meg négy másik nyelvet. Az ország egyik legjobb középiskolájába járt, bekerült egy jó egyetemre, kihasznált minden lehetőséget amit elé sodort az élet.

Végül rátalált a szerelem. Egy normális, kedves és hát... milliomos férfi személyében.

Tudom, ez már a múlt, és felesleges ezen vinnyogni, de sajnos nem tudom kontrollálni a gondolataimat. Főleg, hogy az illető minden találkozásunk alkalmával az orrom alá dörgöli ezt.

Őszre van kitűzve az esküvőnk a párommal, nagyon szűk körben, egy kis vacsorával akarjuk ünnepelni. Sajnos ők is a szűk család része.

Már volt fix időpontunk, mikor bejelentették, hogy 1,5 hónappal a mi esküvőnk előtt tartanak templomi esküvőt + lagzit. Innentől a szüleimet leszámítva már senkit sem érdekel a mi egybekelésünk, csak az övék. 20 főt terveztünk hívni, ennek a fele már le is mondta miattuk. Hogy nagyon sajnálják, de nem tudnak annyi szabadságot kivenni, meg nem tudnak a családi kasszából két nászajándékot adni. Mi egyébként senkitől nem is vártuk el, azért hívtuk őket, mert szerettük volna megosztani velük a boldogságunkat. Az egyik közeli barátnőm elmondta, hogy ennek az az oka, hogy az ő 250 vendéges luxus-esküvőjük mellett unalmas és lapos eseménynek tartják a miénket.

Tisztában vagyok azzal is, hogy mennyire szánalmas kiakadni ezen, mikor rengeteg ember van, aki nem olyan szerencsés mint én, hiszen sok ember akár élete végéig sem találja meg az "igaz szerelmét"... de nem tehetek róla, csalódott és boldogtalan vagyok, hogy nekünk nem telik tizedannyi dologra sem, mint nekik.

Nem tudom, mit csináljak, hogy küzdjem le ezt a sok rettenetes érzést ami már megfojt.

A legnagyobb szenvedést az okozza nekem velük kapcsolatban, hogy én meddő vagyok, és azt látom, hogy nekik van két gyönyörű, egészséges gyerekük... Már kerülöm az összes családi összejövetelt, ahol ők is ott vannak, mert ezek a tények, na meg a feleség lekezelő, kétértelmű megjegyzései csak forgatják bennem a kést.

Jelenleg mindenkinek megvan a véleménye rólam, mert a vak is látja, hogy kerülöm őket. De nem mondhatom el senkinek az okát.

Ha valaki végigolvasta ezt, annak nagyon köszönöm. Ha bárki tud tanácsot adni, kérem ne fogja vissza magát. Már gondolkoztam szakember segítségén is, de munka mellett szinte semmi sem fér bele az életembe.